Beszélgetés a túlélésről Péceli Gáborral, a BME rektorával a "Számoljon velünk!" című kutatóegyetemi konferencia előtt.

A legfrissebb, péntekre megjelenő Kutatóegyetemi Kiadvány köszöntőjében borúlátóan jellemzi az egyetemek jelen helyzetét. Hogyan látja – ahogyan írta is – a forráskivonással párosuló intenzív struktúra-átalakítást?

Intenzív és nehéz korszakot élünk. Ezt a folyamatot még Hoffmann Rózsa indította el 2010 augusztusában. Ennek kezdettől fogva az a lényege, hogy az állam jobb gazdájává kíván válni a felsőoktatásnak, közvetlenebbül akar jelen lenni a felsőoktatási intézmények irányításában. A Magyar Rektori Konferencia azonban visszautasította az új felsőoktatási törvény akkori, első tervezeteit. 2011 tavaszán a Széll Kálmán Terv elindított egy drámai forráskivonást, amitől gellert kapott az egész folyamat. A 2011 végén sietve elfogadott felsőoktatási törvény koncepciója és szövege sajnos nem volt eléggé kiforrott, azóta is folyamatos toldozgatásra és foltozgatásra szorul. Mára oda jutottunk, hogy egyre kevesebb a pénz az állami felsőoktatásban, és versenyt futunk a különféle támogatásokért. A kormányzat úgy gondolja átalakítani a felsőoktatást, hogy menet közben csökkenti a támogatást, holott rövid távon minden átalakítási folyamat törvényszerűen pénzigényes. A struktúraváltás meghatározó iránya, hogy le kellene építeni minden olyan kapacitást, ami nélkülözhető. Sajnos kevesebb a beiskolázható hallgató is, van, ahol bizonyos szakokat el sem tudnak indítani. A reform kivitelezhető lenne, ha a politika el tudná határozni, hogy melyik intézményt vagy melyik karát őrizné meg, és melyiket csukná be. A politika azonban szinte képtelen ilyet elhatározni, mert egy felsőoktatási intézmény jelenléte mindenütt kulcstényező a gazdasági életben és a helyi viszonyokban is. Egy intézmény megszüntetése vagy súlyának csökkentése szembemegy a regionális szempontokkal és fejlesztési programokkal.

A Műegyetem már évekkel ezelőtt elvégezte a ma kívánatos strukturális átalakításokat. Pontosan mi változott akkor?

A Műegyetem leváltotta a régi modellt: a hatalmas vízfejet, a központi apparátust az egyetem tetején. Több rektorhelyettes volt, komoly létszámú igazgatóságok voltak. Az itt dolgozók többsége tanszékeken, karokon is állásban volt, őket le tudtuk építeni. Az első négyéves ciklusom alatt már 1 milliárd forintos megtakarítást eredményezett ez a szerkezet-átalakítás. A másik lényeges elem, hogy létrejöttek az ún. divízionális szervezetek, azaz a karok és a Diákközpont. A szolgáltatások három helyre összpontosulnak: a GMF, az OMIKK és a KTH. Ezek az egységek nagy önállósággal rendelkeznek, a felső vezetés stratégiai kérdésekkel és szabályozások kialakításával foglalkozik, és ha szükséges, ellensúlyozza a divíziók önállóságából fakadódó esetleges túlkapásokat.

Milyen áldozatok árán sikerült az egyetem stabil gazdálkodását megteremteni?

A forráskivonások, különösen a tavaly őszi több százmilliós elvonás azt jelentette, hogy a munkavállalók jóval kevesebb bérkiegészítést vagy jutalmat vihettek haza karácsony előtt. Ez kb. fél-egyhónapnyi jövedelemkiesést jelentett nekik. Olyanok is voltak, akik a bérükből visszafizettek az egyetem kasszájába. Erre azért volt szükség, hogy az elvonások hatása ne terhelje a 2013. évi költségvetést. Úgy mentünk neki az idei évnek, hogy minden kar a tavalyi költségvetésének 80%-át használhatja fel. A csökkentett pénzből azonban jövőre már nem tudunk majd létezni. Így is elmaradnak a műszaki felújítások, karbantartások. A központi épület hatalmas cseréptetejének felújítása még nem fejeződött be. A homlokzati mellvédelemek is sürgős felújításra szorulnak. A Műegyetem költségvetéséből legalább másfél hónapnyi támogatás hiányzik. Beruházások is maradnak el. Az egyetem költségvetésének csak egy része az állami támogatás, a pályázati pénzeket pedig minden egyes alkalommal meg kell nyerni. Amit nagyon fájlalunk, az az Innovációs Alap és a Szakképzési Alap „elvétele” az egyetemektől. Pedig a szakmai munkához és a laboratóriumok fejlesztéséhez ezekre nagy szükség lenne.

Hogyan lehet az ország meghatározó műszaki és gazdaságtudományi háttérintézményévé válni ilyen feltételek mellett?

Azt gondoljuk, hogy az előttünk járók, akiknek örökségét visszük tovább, jól, sőt, időnként kiválóan ellátták ezt a feladatot. Minket ez az örökség is kötelez. De a mostani körülmények között ez egyre reménytelenebb törekvés, hiába álmodozunk. Napi küzdelem, hogy a munkatársainkat megtartsuk, és az itt maradók szakmai fejlődését biztosítani tudjuk, mind a képzésben mind a kutatásban. Pénteki rendezvényünkkel is szeretnénk felhívni a figyelmet újabb 4 évre elnyert kutatóegyetemi minősítésünkre. Sajnos ehhez a minősítéshez a kiválóságra félretett 10 Mrd Ft-os állami keretből mindössze 570 millió forintot kaptunk. A helyzetértékelésem az, hogy ezzel leértékelték az egyetemünkön folyó szakmai tevékenységet. Az alaptámogatás mára már annyira lecsökkent, hogy ez aligha tekinthető pluszpénznek. Ráadásul ez egy pántlikázott összeg, azaz nem használhatjuk fel akármire.

Mindez arra enged következtetni, hogy a fenntartó mintha nem tartana érdemben igényt a Műegyetem hozzáértő szellemi szolgáltatásaira, és nem vette észre azt sem, hogy itt megtörtént a szerkezet ésszerűsítése.

A fenntartó viselkedése számomra érthetetlen. Mintha nem lenne tisztában a Műegyetem értékeivel, a Műegyetemen felhalmozott, az ország számára hasznos szakmai tudás jelentőségével, és az ahhoz kötődő felelősségével.  Nyilván ehhez több mérnök végzettségű képviselő kellene a Parlamentben. A velünk kapcsolatos döntéseket érdemben befolyásolni nem tudjuk, de ha baj van, vagy szakmai tudásra van szükség, akkor máris több minisztérium kéri szakértőink közreműködését. Ezt jól példázta a vörösiszap-katasztrófa vagy az árvíz idején kifejtett tevékenységünk. A miniszterelnök az elmúlt időszakban, Győrben nyílt színen mondott köszönetet a Műegyetem munkatársainak az árvízi védekezéshez nyújtott szakmai segítségért. Dolgoztunk a főpolgármesternek a buszközlekedéssel összefüggő munkákban, építőmérnökeink, geotechnikusaink és atomfizikusaink a szegedi lézerinfrastruktúra létrehozásában működnek közre.

Ennek ellenére úgy tűnik, hogy összintézményi szinten nem ismerik el az egyetemet.

A Műegyetem elismerése intézményi szinten azt jelentené, hogy a hatékony működéséhez szükséges jogosítványainkat visszakapjuk, és a szükséges források előteremtését megfelelő szabályozó mechanizmusok segítik. A fenntartó részéről egyedi és barátságtalan lépés volt a balatonfüredi üdülőnk elvétele. Miközben a fenntartó elvárja, hogy ésszerűen gazdálkodjunk a vagyonunkkal, az NFM megtagadta a Gyorskocsi utcai könyvtárépületünk értékesítését. Összességében az derül ki, mintha a kormányzat elfelejtette volna, mire is szolgál ez a Műegyetemnek nevezett unikális képző- és kutatóhely, hogy mekkora nemzeti kincs is ez valójában, amelynek sikeres működése az ország gazdasági fejlődéséhez elengedhetetlen. Ezt a benyomást erősíti, hogy rektorként írt, állásfoglalást vagy támogatást kérő leveleimre rendre semmi választ nem kapok a különböző miniszterektől. Lehet, hogy az a baj, hogy nem vagyok kijáró alkatú ember. Nem támogatom azt sem, hogy egy rektor politikai szerepet vállaljon.

Amikor az Egyetem megújulásáról beszélünk, milyen irányokat lát a mostani helyzetben? Elképzelhető, hogy a megújulás egy észrevehetőbb Műegyetem létrejöttét hozná?

Utolsó tartalékaink mozgósításával a kutatóegyetemi munkát a résztvevő karok és tanszékek a korábbiaknál intenzívebb összekapaszkodásával végezzük. Kutatóink drága anyagtudományi, vegyészeti, fizikai eszközöket közösen használnak. Ám hiányzik a tűz, a lelkesedés az emberekből, mert akkora a pénztelenség. A helyzetet nehezíti a kötelező nyugdíjazás is, hiszen többnyire egészen különleges szakszemélyzet dolgozik a laborokban. Nincs helyettük más. A karoknak még inkább saját bevétel után kell nézniük, ami azonban abba az irányba is hathat, hogy a munkatársak a megbízásos munkákat kevésbé hozzák be az egyetemre, ezeket inkább magáncégek keretei között valósítják meg.

Éppen ez utóbbi nem vezethet például szorosabb kapcsolathoz az iparral?

Így kellene lennie, de a magyar ipar szerkezete sok kívánnivalót hagy maga után. Mi országos háttérintézményként az alkotó mérnöki munkára nevelünk, nem tudunk összenőve létezni egy-egy speciális műveletre diplomásokat alkalmazó multival. Mostanság a mi ipari hátterünk még a kelleténél gyengébb. A multik jelentősebb kutatás-fejlesztései többnyire nem itt zajlanak, itt inkább összeszerelés történik. Hiányzik az a céltudatos iparpolitika, amihez a Műegyetem kellene. A magyarországi kis- és középvállalkozásoknak persze lenne ránk igényük, ha nagyobb arányban fejlesztenének. A gazdasági fejlődéshez leginkább az kell, hogy legyenek új termékeket előállító, hazai KKV-k. Az ott dolgozó mérnökök pedig maguk is munkahelyteremtőkké válnak.

Ennyi gonddal szembesülve, hogyan látja a jövőt, legalább hosszú távon?

A körülmények olyanok, hogy nehéz most megújuló, pozitív pályán mozgó intézményt látnom magam előtt. Egy kárminimalizálási program részeként mostanság takarékos költségvetésekkel próbáljuk megakadályozni, hogy munkatársakat kelljen elküldenünk. Az intézményfejlesztési tervtől és a kutatóegyetemi programtól nem tágítunk, még akkor sem, ha nap nap után nincs meg a jól végzett, alkotó munka öröme, mert helyét átvette a napi küzdelem, a kényszerű forráskivonás és a kormányzati kapkodások és következményeik kezelése. Ezekben a válságos években a szükséges mozgástér megőrzése kulcsfontosságú, amit a növekedés visszafogásával igyekszünk elérni. Mindezzel megpróbáljuk őrizni az értékeket: a képzésekeinket, doktori iskoláinkat, munkatársainkat, egyszóval a nemzeti kincset érő Egyetemünket.

Fotó: Philip János