Munkatársak, barátok, tanítványok köszöntötték a nyolcvan éves Artinger István professor emeritust, aki 1987-90-ig volt a Gépészmérnöki Kar dékánja.

A BME Gépészmérnöki Kar Anyagtudomány és Technológia Tanszéke által szervezett ünnepségre sokan jöttek a szakterület vidéki műhelyeinek képviselőiként, hiszen Artinger professzor nemcsak mestere volt sok mai oktatónak, kutatónak, hanem tanszékvezetőként különös gondot fordított a jó kapcsolatok ápolására, a közös munkára. „A mechtech tanszékek majdnem minden évben összejöttek, hol itt, hol ott. Egyeztettünk oktatási kérdésekben, például hogyan jelöljünk, mert a szabványok állandóan változnak. Ilyen volt például az SI rendszerre való átállás. Elődömnek, Gillemot Lászlónak is nagy szerepe volt a kapcsolatépítésben” – mesélte a professzor, aki nagy tisztelettel említi elődjét, és aki büszke rá, hogy olyan szakterületen dolgozik, amelyet az 1800-as évek dereka óta tanítanak egyetemünkön. A professzor ma doktoranduszok kutatásait segíti.

A professzor kutatásai közül a legjelentősebbek a szerszámacélok fejlesztésével kapcsolatosak. A területtel a kandidátusi értekezésének megírása óta foglalkozik, később nagydoktori disszertációjában folytatta a kutatásokat, a szerszámok élettartamát befolyásoló tényezőket vizsgálta. „A Danuvia vállalat révén sok megbízásom volt, ez óriási lökést adott, nagyon sok anyag vizsgálatához hozzájutottunk” – emlékezett a régmúltra. „Az átolvasztások bevezetésének kutatásánál pedig nagy segítséget jelentett, hogy öntészet szakon végeztem, kohómérnök is voltam, az egyetemi elvégzése után pedig Csepelen az öntödében dolgoztam.” Az iparral való kapcsolat napi fejlesztési feladatokat adott a professzornak és munkatársainak, előfordult, hogy jobb időkben akár negyven-ötven ún. „KK” (költségvetésen kívüli – a szerk.) munkája volt a tanszéknek, amely anyagi forrásokat is jelentett.

A professzor szerint nehéz az anyagtudomány jövőjével kapcsolatban pontos jóslásokba bocsátkozni, mert jelenleg nagyon sokféle kutatási irány van és a terület dinamikusan változik. Sok minden fejleszthető, teljesen új anyagok is létrejöhetnek, de az eddig kifejlesztett anyagokat még sokáig lehet használni. A tanszéken van pl. orvostechnikai csoport, amely egyebek között a szervezetbe beépíthető anyagokat kutatja. „Valószínű, hogy a már bennem is működő pacemakert is hasonló kutatócsoport fejlesztette annak idején” – tette hozzá a tanár úr. Szűkebb szakterületén, a szerszámacéloknál az élettartamot növelő felületi bevonatolás elterjesztése jelentett óriási fejlődést. Ma már sokféle eljárást ismerünk, országosan sok új kis cég van, amely fejleszti és alkalmazza ezeket.

A professzor az oktatást mindig is az egyik legfontosabb feladatának tartotta, és szerencséjének tartja, hogy remek oktatói gárdával dolgozhatott. Mivel nyitott tanszékként működtek, sok hallgatót megismerhetett. „Igyekeztem nem bántani senkit, inkább a jót keresem, a jót nézem most is, azt például, hogy sikeres legyen valaki a védésnél” – ecsetelte a tanár úr, aki ötvenötödik tanévét kezdte idén szeptemberben. Manapság főként kutatókkal és PhD hallgatókkal foglalkozik.

Artinger professzor fontosnak tartja a külföldi tapasztalatszerzést, annál is inkább, mert annak idején Leningrádban végezte az egyetemet. Büszke rá, hogy több száz hallgató külföldi tanulmányútját segítette a Miskolci Egyetemmel karöltve a Tempus program keretében. Egy másik sikeres projekt (a COST 501 és 522) a nagy melegszilárdságú acélok fejlesztését tűzte ki célul. A program lehetővé tette szakmai kapcsolatok kiépítését Európa legtöbb országával. Egy másik előnye, hogy az oktatók nagy részét 1-3 hónapos külföldi tanulmányútra küldték a program keretében.

Artinger István nevét sokan ismerik a Műegyetemen kívüli szakmai berkekben is, mert dékánként és dékánhelyettesként is sokat tett az oktatás- és tudományszervezésért. Az A6-os és a G6-os program (minisztériumi támogatások – a szerk.) gazdasági-szervezési részét is rá bízták. „Ezt a Miskolci Egyetemmel együtt csináltuk, nagyszabású, 300 milliós projekt volt” – emlékezett a professzor. „Ráadásul két kar fogott össze, félretéve a szakmai versengést, és megosztottuk a fejlesztéseket.”

Nemcsak a professzor iránti tiszteletet, hanem a szakmai összefogást, a jó kapcsolatokat mutatta, hogy olyan sokan jöttek el személyesen köszönteni őt.

A méltatások és emlékezések hosszú sorát a „Jó szerencsét!” kifejezéssel, a kohászok és bányászok köszönésével fejezte be Dévényi László, az Anyagtudomány és Technológia Tanszék jelenlegi vezetője. „Ez nekünk a legszebb üdvözlés. A szerencsére pedig az életben is gyakran szükség van” – jegyezte meg a bme.hu kérdésére Artinger István professzor. „Ha az ember visszatekint az elmúlt nyolcvan évre, hirtelen rövidnek tűnik, de egyszerre csak előjönnek az emlékek és kiderül, hogy rengeteg dolog történt.”

H. A.

Fotó: Philip János