Öt munkanapot töltött a MAB látogató bizottsága a Műegyetemen az intézményakkreditációs eljárás keretében.

A héttagú küldöttség – többek között akadémikusból, minőségirányítási szakemberből, az országos hallgatói önkormányzat képviselőjéből – egyhetes itt tartózkodása alatt végiglátogatta a nyolc kart. Mindenekelőtt az egyetem működését vizsgálták, ám Fodor István elnök azt vallja, hogy mindez elválaszthatatlan az oktatási-kutatási alapfeladatoktól. Még a BME-vel kapcsolatokat ápoló, mintegy félszáz ipari képviselővel is beszélgettek. Hallgatói találkozókon kérték a diákok visszajelzését az oktatásról. Összegző beszélgetés Fodor István „látogató elnökkel”.

Mi egy ilyen MAB-látogatás célja?

Fodor István: A törvény szerint öt évre szól egy-egy felsőoktatási intézmény működési engedélye. A Műegyetem intézményakkreditációja elengedhetetlen feltétele ahhoz, hogy az Oktatási Hivatal a működési engedélyt meghosszabbítsa, méghozzá az akkreditáció során együtt szemlélve a szakmai és az azokat kiszolgáló folyamatokat. A helyszíni ellenőrzést-áttekintést látogató bizottság végzi. A folyamat első állomása, hogy az egyetem felkérést kapott a MAB-tól részletes önértékelésre, amelyet meghatározott szerkezetben kellett összeállítani. Ez a kilencszer hetven-százoldalas dokumentum már januárban elkészült – nyolc rész a karok önértékelése, a kilencedik pedig az intézményi szintű összefoglalás. Ezt követően elnökként négy tagot kérhettem fel a látogató bizottságba. A hét tag közé így került vegyész, villamosmérnök, építész és gazdasági szakember, mind professzorok. Minden karnak volt külön felelőse, én vállaltam az intézmény egészét, valamint a Villamosmérnöki és Informatikai Kart.

Hiszen ott végzett…

F.I.: Igen. A bizottság először az írott anyagokból készült fel, és összeállítottuk az elmúlt hét „órarendjét”. Kik egy egyetem működésének központi szereplői? Oktatók, kutatók, leendő, jelenlegi és volt hallgatók, valamint azok a gazdasági szakemberek, akik a BME partnerei. Ezúton is köszönöm az érintettek együttműködését.

Kötelező jelentést is kell készíteniük.

F.I.: Ennek tartalma is formalizált: karonként és az egyetemről összességében, tételesen és felelősen kell állást foglalni arról, hogy az egyetem és az adott kar működési feltételei rendelkezésre állnak.

Ki lehet jelenteni, hogy az egyetem mindenhol minden szempontból megfelelt a követelményeknek?

F.I.: Remélhetőleg igen, de ehhez a bizottságnak fel kell dolgoznia a helyszínen szerzett információkat. Ebben, a látogatás utolsó napján folytatott interjúban nem tudok drámai okról vagy okokról beszámolni, ami ezt veszélyeztetné. Az akkreditálhatóságnak sok-sok fontos kritériuma van. Nem teljesen automatikus, és sokféle megközelítésű: függ a mérettől, a tudományos munkásságtól, az oktatói gárda színvonalától és más tényezőktől. Szigorú követelmény a minősített oktatók megfelelő száma. Ha ezek nem teljesülnek, akkor vagy türelmi időt adunk, vagy a válasz: nem.

Volt erre is példa?

F.I.:  Olykor előfordul, többnyire türelmi határidővel.

Ilyen nagy múltú intézmények esetében is?

F.I.: Nehezebben, bár őket is sok veszély fenyegeti. Vegyük például az üzleti szektor elszívó hatását, ami legjobban a minősített oktatók megtartását és az utánpótlást nehezíti meg.

De, gondolom, nincsenek meglepve, hogy mindent akkreditálhatónak találtak. Azzal is elégedettek voltak, amit előzetesen írásban kaptak?

F.I.: Valóban nem vagyok meglepve. A munka nagyobb része azonban még hátravan. Számtalan interjú, beszélgetés, fórum anyagát dolgozzuk fel, ezek egészítik ki az írásos összefoglalót. A BME nagyon „nyitott szemléletű” egyetem. Az önértékeléshez kapcsolódó dokumentumokat (belső költségvetés, Intézményfejlesztési Terv, Kontrolling Jelentés stb. – a szerk.) is áttekintettük, és nagyon sok olyan információhoz jutottunk, amit a dokumentum összeállítói nem tartottak annyira fontosnak, hogy az írásos önértékelésbe is beletegyék. Mi azonban szívesen visszük ezek hírét, hiszen sok jó megoldást láttunk. Ebben a sok bizonytalansággal és új szabályozásokkal teli felsőoktatási időszakban különösen díjazandó, ha kreatívak az egyetemi vezetők. Jó látni módszereket, amelyekkel megpróbálják az egésznek a „tetejére” tenni a minőséget.

Tudna erre példát mondani?

F.I.: Persze, például meggyőződésünk, hogy az egyetemi tanári kinevezések, minősítések követelményrendszere  jóval meghaladja az átlagos magyar felsőoktatási színvonalat. Ez azonban nyilván jókora dilemmát is jelent, mert mások nem tétováznak ezeket a követelményeket lejjebb szállítani, ami rontja a minőséget, de lehetővé teszi statisztikailag több minősített szakember felmutatását. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem nemzetközi szintű és tekintélyű intézmény. Úgy is fogalmazhatnék, hogy itt a falakból is árad a minőség. Nemcsak az évszázados múlt miatt, hanem mostani tevékenységéből adódóan is. Olyan időszakban, amikor sokan – ilyen-olyan okból – engednek a minőségből, jó látni, hogy itt ez ritka és kevesen teszik meg.

Úgy látja, hogy e kreatív megoldásokra van még indíttatás és eredménnyel is kecsegtetnek – annak ellenére, hogy ma minden fórumon elhangzik az egész rendszer alulfinanszírozottsága, valamint hogy a Műegyetem támogatása reálértéken a 2008-as szint kétharmadára esett vissza, nincs innovációs járulék, szakképzési támogatás?

F.I.: Ennek ellenére és határozottan ezt látom. Ritka jelenség, mert több intézményben a pénzszűkével adnak magyarázatot szakmai hiányosságokra. A forráshiány itt is érezteti hatását, de a Műegyetemen vannak ötletek az értékek megmentésére, a követelményrendszer megalkuvás nélküli érvényesítésére. Kellemes tapasztalat, hogy a hallgatók jelentős része komolyan veszi, hogy idejár. Mind a hely szellemét, mind a tanulás, a bentmaradás szabályait. A helyzet persze nem minden szempontból kedvező. Túl sok hallgató akar vagy kényszerül nappali tagozatosként dolgozni. Érthető szándék a család, a jövő tehermentesítése, de nem szerencsés választás. Nehéz elképzelni azt a munkaviszonyt, ami ne hatna kedvezőtlenül a tanulmányokra, ne hozná magával a tudásszerzés minőségének romlását. A többszintű képzés csak erősíti ezt a dilemmát. Meggyőződésem, hogy a műszaki képzésben a többszintűség bevezetése rosszkor és rosszul történt, ugyanakkor az egyetem kimondottan dicséretesen próbálja enyhíteni ennek minden káros következményét. Merem mondani, hogy még egy ilyen, egyhetes, oktatókkal, hallgatókkal, ipari szereplőkkel folytatott beszélgetéssorozat is egyértelműen mutatja, hogy az egyciklusú képzés, az eredeti ötéves mérnöki képzés jobb lenne. Nem kellene azonnal megváltoztatni, kidobni mindent, ami többszintű, de abban a hitben megerősödve megyek el, hogy a hivatkozás, miszerint a bolognai rendszer a mobilitásában jelent értéket, itt nem állja meg a helyét. Tessék mondani, a diákok hány százaléka mobil, aki ezt kihasználja? Talán három, hat? Ezért az egyszámjegyű arányért drágán megfizet az oktatási rendszer a műszaki képzésben. További hátrány, hogy a munkaerőpiacra sokan idő előtt lépnek ki. BSc diplomával nem mennek tovább MSc-re, mert éppen nem éreznek inspirációt arra, hogy mesterszakon, nappalin folytassák. Az elmulasztott lehetőséget tíz éven belül megbánják, de akkor már késő, tudásuk is megkophat, elfoglaltságaik sem engedik. Végül az egyéneken túl a társadalom is sokat veszít.

Történik mindez úgy, hogy közben az egyetem indikátorai – a végzetteink jövedelme, a publikációink száma és aránya, a saját bevételek aránya – közismerten átlag felettiek.

F.I.: Az igényes oktatási rendszer a magyarázat, amelyben központi helyen áll a minőség. Itt az alapképzés hét szemeszterből áll, amibe az eredetileg ötéves képzés jelentős része benne foglaltatik. Ebből következik, hogy BSc diplomával innen távozó mérnökök nemzetközi szinten is kuriózumnak, kiemelkedőnek számítanak. Sajnálatos, hogy közülük sokan, akik rendelkeznek a mesterfokozat megszerzésének képességével, elmennek, hiszen a piac szívesen fogadja és megfizeti őket. Nem érzik, hogy vissza kell jönniük a kiteljesedést jelentő két évre, elszegődnek az azonnali pénzkeresetért cserébe. Az egésznek végül a következménye, hogy csökken a mester és a doktorandusz szakra jelentkezők száma.

Van-e erre megoldás?

F.I.: Mi is gondolkozunk ezen még. Az államilag finanszírozott nappalis hallgatóknál megkerülhetetlen a kérdés, hogy az állam hogyan támogassa a képzéseket, milyen mértékben és feltételek mellett. De létezhetnek köztes megoldások is. Megpróbáljuk beépíteni a javaslatainkba az elképzeléseinket. A következő évtized hazai felsőoktatási stratégiájának és struktúrájának véglegesítése az elkövetkező fél év feladata lesz.

Szűkebb pátriája az egyetemen belül, a BME VIK élen jár a sajátbevétel-szerzésben és a spin-off cégek létrehozásában.

F.I.: Kiegyensúlyozottabb gazdálkodást tesz lehetővé, ha a bevételek több forrásból jönnek: a Műegyetemen az összes bevétel fele saját jövedelem és csak a másik fele közvetlen fenntartói támogatás. Az egyetemen ez már évtizedek óta így van, működése ezért is hagyományosan stabil. Ez az oka annak, hogy nem hallottuk (más karokon sem) ötpercenként, hogy mekkora a pénzhiány, ami egyébként más intézményekben is jellemző. Ez az oka annak is, hogy az egyetem hosszú évekre visszamenően soha nem volt veszteséges, tartozásai sincsenek. Sok-sok nagy egyetem minden további nélkül vállalja, hogy milliárdos veszteségeket termel viszonylag rövid idő alatt, amiket aztán adófizetői többletforrásokból kell kiegyenlíteni, hogy ne legyen nagyobb baj. Bőven van a szabályzónak és a fenntartónak is feladata ezen a téren. Azt hiszem, komoly fenntartói dicséretet érdemel a BME, mint stabilan működő, minőségi oktatást nyújtó, húszezer hallgatót befogadó intézmény.

Összességében a látottak-hallottak-tapasztaltak, illetve az előzetesen elküldött információ igazolta a megvárakozásaikat?

F.I.: Jelentős különbség van a között, amit hétfői megérkezésünkkor tudtunk, és amit pénteken, a távozásunkkor tudunk. Napi nyolc órában itt voltunk és ezzel foglalkoztunk. Izgalmas és élménydús volt jobban megismerni az intézményt. Igazán megismerni sajnos még ennyi idő alatt sem lehet.

Mi jelentett különleges élményt például?

F.I.: Lehetséges, hogy a hallgatók meglepődnek, pedig az ő érdekük, amit mondok most: hallom, hogy az egyik karon frissen bevezették, hogy ha egy diákot első alkalommal puskázáson kapnak, akkor elveszíti a vizsga lehetőségét. Visszaesőként elveszíti a tantárgyi kreditet.  Ennek értéke van, annak ellenére, hogy lehetnek vitás helyzetek. De, ha az érintett hallgatók egy része e szabály miatt fél nappal vagy egy nappal többet készül egy-egy dolgozatra, akkor megérte. Egy másik példa, ami nagy élmény volt nekem: megfordultunk olyan karon, ahol nemcsak az oktatóktól, hanem a diákoktól is hallottuk, hogy a hallgatói önkormányzattal nagyon jó együttműködni. A HÖK-aktivisták járják a középiskolákat és szervezik a jó minőségű utánpótlást. Ez eltér az általános tapasztalattól, ami a diákság túlreprezentáltságát mutatja – a hallgatók átlagos hozzáállását alapul véve – a döntéshozatalban (bizottságokban, Szenátusban). Nem beszélve arról, hogy az intézmény céljai és a hallgatók érdekei sokszor ellentétesek. A vizsgált karon azonban valóban partneri a viszony az egyetem és a hallgatók között. Az ilyen szellemiség elterjesztésre érdemes.

Nem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy a BME valóban a felvételizők „krémjét” kapja (az alapszakok esetében a BME minimális felvételi pontszáma jellemzően 30 – 80 (számos szakon több mint 100 ponttal magasabb volt, mint bármelyik más felsőoktatási intézményé – a szerk.). A bekerülési minimumpontszámból sem enged az Egyetem, ez dicséretes és szintén a minőség melletti elkötelezettséget bizonyítja.

Tehát Ön jónak tartja, hogy az elit jön ide tanulni, hogy elitoktatásra törekszik a Műegyetem?

F.I.: Persze. Az elitképzés sose valaki ellen, hanem valakiért folyik. Mindez nem zárja ki, sőt kifejezetten ösztönzi, hogy már az alapképzés is színvonalas legyen. Az elitképzés nemcsak azt jelenti, hogy magasan kvalifikált értelmiségiek, kutatók lesznek a diplomásokból – alacsonyabb szinteken is folyhat elitképzés. Másik jelentése: az adott közösség hallgatóiból kihozni a maximumot, teret adni képességeik kibontakoztatásának. Támogatni az érdeklődőt, a törekvőt. Ezzel együtt jelenti a kiemelkedő tehetségek gondozását is. Minden egyetemen és évfolyamon vannak kiválók, különböző arányban. Ha átlagos, kevéssé inspiráló közegbe kerülnek és nem törődnek velük, akkor három év BSc után már csak körülbelül a fele annyian lesznek azok, akik nem adják lejjebb és akiknek  a mesterképzés vonzó alternatíva marad a munkaerőpiacra kilépéssel szemben. A másik felük elvész, megy a könnyebb ellenállás irányába. Ez óriási veszteség. Mit csinálnak ennek elkerülésére a Műegyetemen? Talán az egyik legjobb példa, hogy visszahozták a tanköröket. Elindították annak ellenére, hogy a kreditrendszer miatt csupán egy-egy évre tudnak tanköröket összeállítani. De egy tankör így is mentorálja a hallgatókat és egészséges viszonyokat hoz létre, ami ellensúlyozza a kreditrendszer falanszteri jellemzőit, azaz, hogy senki nem ismeri jól a másikat, kivéve a kollégistákat. (A tehetségek felkarolása számos egyéb módon is elérhető: bőséges a szakkollégiumi kínálat, erős a tudományos diákköri hálózat. A mentorrendszer is, kombinálva a Diákközpont szolgáltatásaival, megadhatja a hallgatóknak a közösséghez tartozás élményét – a szerk.). Meséltem a diákoknak, hogy itt végeztem, és mi most is rendszeresen tartunk évfolyam-találkozót. A jelenlegi rendszerben kikből fog állni egy-egy évfolyam? Mi fogja összekötni őket a jövőben az egyetemen kívül? Ki és kinek fog évfolyam-találkozót szervezni valamikor? Pedig ezen az egyetemen legalább odafigyelnek a diákokra.

Mikor készítik el a jelentést?

F.I.: Körülbelül május végére. Leadjuk, megnézi a MAB vezetése, és ha alkalmasnak találja, elküldi az egyetemnek véleményezésre. Az egész csomagot végül, az egyetemi véleménnyel együtt a MAB plenáris ülése tárgyalja. Ha ez utóbbi jóváhagyta, akkor válik nyilvánossá. Azt hiszem, kijelenthetem: pillanatnyilag nem látok kockázatot az akkreditáció megerősítésében.

-TJ-

Fotó: Bakcsy Árpád, Philip János