Interjú a Gépészmérnöki Kar oktatójával, népzenekutatóval és néptáncossal, aki a BME EMBerek április előadásán mutatkozott be a műegyetemi közönség előtt. 

Szánthó Zoltán pályafutása kettős, az Épületgépészeti és Gépészeti Eljárástechnikai Tanszék oktatójaként 27 éve adja át tudását a jövő gépészmérnökeinek, népzenészként és népzenegyűjtőként pedig a magyar kultúra átörökítésében játszik szerepet.

Ön Budapesten született és nevelkedett. A népzene szeretetét „családi örökségként” kapta?

Édesapám annak idején gimnazista korában regős cserkészként sokat foglalkozott a népi kultúrával, népzenével, néptánccal. Gyermekkoromban rendszeresen vitt az Állami Népi Együttes előadásaira, de ez engem akkoriban különösebben nem érdekelt. Az áttörést a műegyetemista évek hozták meg. Teljesen elvarázsoltak a Szita Gábor (gépészmérnök, a Mérnök Zenekarban Szánthó Zoltán zenekartársa – szerk.) évfolyamtársamtól másolt eredeti falusi gyűjtésű népzenék.

Hogyan lett a népzene hallgatásából néptáncegyüttes-alapítás?

Elkezdtünk kijárni Erdélybe, hogy élőben halljuk a nagy mestereket játszani. Az egyik ilyen utunk alkalmával ismerőseink arra kértek meg, hogy derítsük ki, mikor lesz az erdélyi Táncház Találkozó, amire azután közösen mentünk ki, bár én akkor még kettőt sem tudtam lépni. 1982-tőt írtunk, a Ceaușescu érában a „bulit” központilag 10 órakor befejeztették, vagyis a rendfenntartók egyszerűen kitereltek minket a sötét utcára, ahol a körülbelül ezer ember kisebb köröket alkotva és a dallamot fütyülve folytatta a táncolást. Az élmények hatására döntöttem el, hogy ezt meg kell tanulnom.

Hol kezdett el táncolni?

Először a SOTE táncegyüttes utánpótlás-csoportjába kerültem be, majd néhány hónapra rá Egyed Károly (gépészmérnök) szervezésében, Sára Ferenc (építész, koreográfus, néptánc- és népzenekutató) vezetésével megalakítottuk a BME Kerekes Néptáncegyüttest (a kerekes egy gyimesi körtánc, amelyet a férfiak és nők vegyesen járnak). Kezdetben műegyetemi rendezvényeken léptünk fel, de hamarosan eljutottunk egyetemi és főiskolai fesztiválokra is.

Az együttes hamarosan a formabontó előadásairól híresült el. Miben voltak ezek annyira mások?

A rutinnal szakítva visszatértünk a Bartók Táncegyüttes alapításakor hangsúlyozott eredetiséghez, hogy az előadásunk ne egy betanult koreográfia mentén valósuljon meg. Egy idealizált világgal, a pirospozsgás, mosolygós, élre vasalt ruhában táncoló sportos megjelenésű fiatalokkal szemben mi a valóságot igyekeztünk színpadra vinni – az akkori megítélés szerint „naturalista módon”.

Kerekes tánc Gyimesben

Volt egy botrányként számon tartott, beszédes nevű előadásuk.

Igen, a „Pityókalopó kaláka Gyimesközéplopokon ma”, amellyel egy gyimesi szokást mutattunk be. Ha valaki kifogyott egy terményből, pl. pityókából (krumpliból), akkor szervezett egy „bulit”, ahova ez volt a belépő. A fiatalok ha szülői engedély nélkül mentek el, akkor úgy „lopták” el otthonról a belépőt. A táncunkat később sokan csak „szvetteres gyimesiként” emlegették, mert, ahogy a falusi bálokon láttuk, mi is hétköznapi ruhában, szövetnadrágban, szvetterben, zakóban, kucsmával a fejünkön léptünk fel. Még a hetedik sorban is érződött a pálinkaszag! A produkciónkat a főiskolás néptánc fesztiválon a zsűri a szokásos tíz perc helyett órákon át értékelte és vitatta. Az egykori zsűritag Tímár Sándor (koreográfus) véleménye az volt, hogy ő ugyan nem csinált volna ilyen koreográfiát, de fontos és gondolatébresztő volt számára. Egy másik zsűritag, az akkori ellenző Diószegi László (koreográfus) jó pár évvel később egy közös erdélyi utunk alkalmával ismerte el az akkori produkció jelentőségét.

A néptánc mellett mindig ott volt a zene is.

Erdélyi utazásaim alatt olyan zseniális népzenész mestereket hallhattam élőben játszani, mint például Zerkula János (1927-2008) gyimesközéploki prímást. Minimális zenei alapismereteim voltak, gyermekkoromban zongoráztam. Úgy éreztem, hogy a hegedű huszonévesen már elérhetetlen számomra, ám kontrázni még megtanulhatok. Az első, a széki bulik nyomát magán viselő történelmi kontrámat Kallós Zoltántól, a neves erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtőtől, egy farmernadrágért kaptam cserébe. Hegedülni végül csak később kezdtem el – éppen Zerkulától tanulva.

Mennyire volt lehetséges a 80-as években még a népzenegyűjtés?

Magyarországon az 50-es években a téeszesítés hatására olyan törés következett be, amely a hagyományos zenei és tánckultúra megszűnéséhez vezetett. Ezzel szemben a 80-as évek Romániájában még fellelhetők voltak ezek az értékek. Sokat köszönhetünk annak, hogy Ceaușescu idejében a bizonytalan áramellátás miatt gyakori volt az áramszünet. Ez tartotta ugyanis életben az akusztikus vonós bandákat, hiszen egy lakodalom vagy egy buli közepén senki nem merte vállalni, hogy megszakadjon a zene. A változást a 90-es évek jelentették, amikor a hagyományos népi zenészek elkezdtek „kimenni a divatból”. Mindennapos tapasztaltuk volt, hogy ők senkinek sem kellenek. Ez volt az egyik oka annak, hogy olyan pozitívan fogadták azt, aki miattuk utazott el a számukra egy másik világot jelentő Budapestről; csak azért, hogy őket meghallgassa. A másik ok a zenészek és az énekesek közti különbségekre vezethető vissza: az énekesek maguknak énekelnek, ez egy intim műfaj, ezért sokkal nehezebb őket a felvételre rávenni. A zenészeknek viszont az a hivatásuk, hogy szerepeljenek.

Idős zenészek házról házra járva köszöntik az újévet

Hogyan képzeljünk el egy-egy ilyen 80-as évekbeli erdélyi utat?

Kalandosan. A történelmi háttérről lényeges tudni, hogy a rendszerváltás előtti Románia lakosai külföldieket csak akkor szállásolhatták el otthonaikban, ha azok közvetlen rokonaik voltak. Más vendégek kötelezően szállodába kényszerültek. Ennek ellenére barátaimmal egész nyarakat töltöttünk titokban Zerkula János szénapadlásán; hiszen ahol minden tiltva van, ott mindent meg is lehet oldani. Külön „álruhám” volt, ami olyan jól sikerült, hogy megesett, már a Nyugatiban románul szólítottak le a vonat után érdeklődve. A Gyimesbe való utazáskor tudtuk, hogy hova kell ülnünk a vonaton, ugyanis a célállomáson a töltésre ugráltunk le és futottunk be a házba, hogy mire a vonat tovább halad, már ne lássák, hogy kihez mentünk.

Milyen változásokat hozott 1989?

A rendszerváltás előtt, néhány kivételt leszámítva, erdélyi zenész nemigen szerepelt az anyaországban, ezért a legnagyobb változás az volt, hogy 1989 után elhozták Magyarországra ezeket a zenekarokat. A Hungaroton hangfelvételeket is készített egy sorozat kiadásának céljával. Sajnos ezek közül csak egy CD-nyi anyag jelent meg a vállalat csődje miatt.

A későbbiekben a világhírű Szászcsávási Zenekar menedzsere lett. Hogyan jutott el a Magyarországon akkoriban még teljesen ismeretlen faluba?

Először még a rendszerváltás előtt (1987) Pávai István erdélyi népzenegyűjtőt kísérve jutottam el Szászcsávásra. István az inkognitómat tartva kolozsvári zenetanárként mutatott be, ami a román nyelvtudás hiányában elég szórakoztató helyzeteket eredményezett.

A zenekar első CD-jét – több éves gyűjtőmunka után – Bartha Zoltán Ágoston és Pénzes Géza népzenész, hangtechnikus barátaimmal úgynevezett audiofil technikával rögzítettük a faluban. Ennek előnye, hogy egyszerű eszközökkel lehet nagyon jó akusztikai hangzást elérni: a felvételt visszahallgatva úgy szól, mintha a zenekarban ülnénk. A felvételeket a jó akusztikájú helyi óvodában rögzítettük. Ennél a technikánál azonban nincsenek meg a stúdiók előnyei: utólagos keveréssel és vágással nem lehet a hibákat eltüntetni, hanem új felvételt kell készíteni. A zajszűrés nálunk annyiból állt, hogy este 10-től a kakasok kukorékolásáig dolgoztunk, vagyis hajnali 4-ig, amikor ébrednek. Az első CD két kiadó, a hazai Quint és a Harmonia Mundi együttműködésében 1992-ben jelent meg. Az eredeti terv az volt, hogy az első CD-t majd egész sorozat követi, de időközben a két cég együttműködése megszűnt, és ez az egy CD is csak ezer példányban látott napvilágot.

A későbbi világsikert mégis részben nekik köszönhették.

A Harmonia Mundi francia cég, ezért a Szászcsávási Zenekar CD-i Hollandiától egészen Amerikáig eljutottak. A későbbi a CD-k már saját kiadásban jelentek meg. 1996-ban egy hollandiai turnéval kezdődött az a kb. tízéves intenzív időszak, amikor Japántól egészen az Egyesült Államokig jártuk a Zenekarral a világot.

Mit jelentettek a zenészeknek ezek a turnék?

Mindent. Szászcsávás magyar és cigány lakosságú falu. A cigányok nagyon nyomorúságos körülmények között éltek, és élnek sokan még ma is. Az idősebbek szinte mind analfabéták voltak. A helyzet hasonló a zenészeknél is, bár őket a zenei tudásuk magasan kiemeli környezetükből. Mára annyi változás történt, hogy egyikük nem csak írni-olvasni tanult meg, hanem néha a Facebookon is üzenetet váltunk. A zenészek szakmája a muzsika. A zenekari tagoknak otthon saját bandájuk van, amelyekkel a mai igényekhez idomulva a nálunk is ismert, gitáros-szintetizátoros „lakodalmas pop-ot” játsszák. Az általuk is többre becsült hagyományos zenéjükkel azonban igazi világsztárok lettek, ami az ismertségen túl az anyagi helyzetükben is javulást hozott.

Magyarországon tavaly újra műsorra tűzték a Felszállott a páva tehetségkutató műsort. Napjaink Erdélyében hogyan viszonyulnak a fiatalok népzenéhez?

A 2000-es évek újabb fordulatot hoztak. A húsz-harminc éves nemzedékben megjelent az igény, szeretnék „visszatanulni” őseik táncait, muzsikáját. A szászcsávási cigányok között a kiemelkedés lehetősége napjainkban is az, hogy zenélnek. A Zenekar történetének egyik nagy sikere ezért éppen az, hogy a fiatalabb generációk is megtanulták zenélni a hagyományos repertoárt a hagyományos hangszereken.

- MA -

Fotó: Philip János, Szánthó Zoltán