Mennyire lehet boldogulni a Közlekedésmérnöki és Járműmérnöki Karon szerzett diplomával? A Közhír Szokol Roland volt repülőgépész hallgatót kérdezte többek között a siker kulcsáról, illetve szakmai munkásságáról.

Már gimnázium alatt is ez az irány érdekelt vagy ekkor még más elképzeléseid voltak a továbbtanulással kapcsolatban?

Nekem régóta a repülőmodellezés a hobbim, azon belül is a rádió-távirányítású gépek. Mivel ez már gimi alatt is érdekelt, így célirányosan mentem a Műegyetemre. Akkoriban még csak a Közlekedésmérnöki Karon volt ilyen jellegű képzés, ezért nem volt kérdés, hogy ide jelentkezem.

Az egyetem alatt volt-e olyan projektmunka, amiben részt vettél és a légi szakmával kapcsolatos?

Nem tudom, hogy létezik-e még az egyetemen az Euroavia, de ebben a diákszervezetben tevékenykedtem, és az alapításában is aktívan közreműködtem. Ez kimondottan szakmai irányultságú volt, viszont ezen kívül más projektmunkában nem vettem részt. A diplomamunkám volt talán egy kicsit speciálisabb, ugyanis én nem csak azt a szokásos hajtóművet számoltam végig, amit sokan előttem, hanem Gáti Balázsnál (a Vasúti Járművek, Repülőgépek és Hajók tanszék egyetemi docense - a szerk.) valami új téma után érdeklődtem.

Mesélnél erről néhány szót?

A dolgozatom a rugalmas szárnyról szólt, aminek a modellezős részéhez a korábbi tapasztalataim és rutinom segítségével egy kísérleti repülőgépet is építettem. Kellett természetesen programozni és számolni is egy kicsit, ugyanis egy-két integrál nélküli diplomamunkával nem engedik át az embert.

Úgy tudom, még most is működik az egyetemen az Euroavia. Honnan jött az ötlet, hogy belevágjatok ebbe az egészbe?

Az ötlet felbukkanása egy nagyon érdekes történet. Egy külföldi sráchoz kötődik, nevezetesen Henry Uyeme-hez, aki az egyetem vendéghallgatója volt. Valamilyen csatornán hallott először az egyesületről, és ő mesélte nekünk: „Jé, milyen szuper, hogy van ilyen Európában, ti nem tudjátok?” Mi csak bambán néztünk, de néhányan nagyon belelkesedtünk az ötlet hallatán. Utánajártam a teendőknek és az egyik ügyvéd barátom segítségével megírtuk, majd beadtuk a szükséges papírokat. A legnehezebb rész az volt, hogy a magyar állammal sikerüljön ezeket elfogadtatni. Ezek után viszonylag könnyen mentek a dolgok, kezdetét vehették a külföldi meetingek, ahol találkozhattunk a többi tagszervezet közreműködőivel szerte Európában. Az idő elteltével az aktív résztvevők mind rájöttek, hogy érdemes ezt csinálni, mert olyan kapcsolatokat lehet kiépíteni, amelyek a későbbiekben mindenképp hasznosak lehetnek, főleg, ha valaki külföldön akar munkát vállalni. Nem titkolt célom többek között ezzel az interjúval, hogy kedvet csináljak diáktársaimnak egy ilyen jellegű tevékenységbe való bekapcsolódáshoz, ugyanis szerintem sokan nem is hallottak még az Euroaviáról, pedig kifejezetten jó lehetőségek rejlenek benne. Egy külföldi üzemlátogatás, amelyeket rendszeresen szerveznek, már önmagában is remek alternatívákat biztosít, még ha másban nem is vesz részt az ember. Ha valaki pedig egy kicsit aktívabb, akár pár társával összeállva megszervezhet egy rendezvényt, amelyre ilyenkor az összes tagot meghívják.

Magyarországon is volt egy meeting, amit ti szerveztetek. Hány napos volt ez az egész vagy egyáltalán hogyan kell egy ilyet elképzelni?

Valóban így volt, 2006-ban került rá sor. A rendezvény neve „Fly in” volt, amely emlékeim szerint öt napig tartott, tehát nem kis feladatot jelentett a körülbelül harminc résztvevő koordinálása. Busszal szállítottuk őket mindenhova, például üzemlátogatásokra a Lufthansa Technikhez, az Aeroplexhez, sőt még Kecskemétre is. Szakmai előadásokat is szerveztünk, amelyek keretében meghívtunk néhány embert a reptérről, akik érdekes témák tárgyalásában arra is rávilágítottak, hogy az elmélet mellett hogyan működnek a dolgok a gyakorlatban, ugyanis a kettő sokszor egészen más.

Hallottam, hogy Svájcban dolgozol. Ehhez az Euroavia is segített hozzá vagy más úton kerültél ide?

Egy kicsit segített, de nem a szervezeten belüli kapcsolataimon keresztül jutottam ki. Inkább az számított, hogy szerepelt az önéletrajzomban, hogy aktív tagja voltam a szervezetnek, és az alapításban is részt vettem. Mivel ez egy nemzetközi szervezet, ez már eleve valamiféle nyelvtudást, illetve -használatot feltételezett, ami előnyt jelentett az első cégnél (egy angol-magyar design iroda), ahol dolgoztam. Az a tapasztalatom egyébként, hogy a magyar mérnököknek jó híre van külföldön. Tudják, hogy mi nem félünk keményen dolgozni, ha kell, túlórázunk, és kellőképpen képzettek is vagyunk. Ezt mindenképp értékelik.

Most mivel is foglalkozol pontosan?

Mechanical design engineer vagyok, magyarul tervezőmérnök. A mi cégünk VIP, first class és luxus kabinbelsőket gyárt. Nálunk a legdrágább anyagok épülnek be, elsősorban közel-keleti megrendelők számára. Mi alapvetően nem nyúlunk a repülők szerkezetéhez, maximum a törzsben változtatunk ezt-azt, de igyekszünk elkerülni a komolyabb módosításokat. A legkirívóbb eset talán az, amikor Satcom antennát teszünk a gépre.

Ha a megrendelő a gép belsejébe más üléselrendezést szeretne, az ahhoz szükséges számításokat is te végzed?

Ez a valóságban egy nagy csapatmunka, így az én feladatom az alapvető koncepció és a rajz elkészítése, amelyet azután az úgynevezett Stress Engineer kollégák ellenőriznek le, akik kizárólag ezzel foglalkoznak. Természetesen nekem sem árt ismernem a szilárdságtani alapokat ahhoz, hogy elsőre átmenjen minden az analízisen. Egyébként folyamatában zajlik a procedúra, tehát az ember elkezd tervezni valamit, majd konzultál a Stress Engineerrel és így közösen jutunk el végleges megoldáshoz.

Milyen programmal rajzolsz?

Meg fogsz lepődni: Autocad Lite-tal. Borzasztó program, de ezzel dolgozunk.

Hogy kell ezt elképzelni, látványtervet rajzolsz?

Nem, az nem mérnöki dolog. Vannak designerek, akik kitalálják a színeket meg a formákat, ekkor jövünk mi és vakarjuk a fejünket, hogy hogyan lehet ezt megoldani. Nekem a látványterv gyakorlatilag egy input, amit kinézetként el kell érnünk. Az, hogy mi van mögötte – tehát az én munkám –, a legkevésbé sem érdekli a designert. Mivel az ülésekkel foglalkozom, számomra az egyik legkritikusabb a kabinbelsőben, hogy sokszor mozgatható kialakítást kérnek, ami jobbra–balra, előre–hátra mozog, forog, dönthető, vagy akár masszázs is van benne. Ebben az esetben a funkciók is fontosak, nem csak a kinézet.

Tudsz olyat mesélni, ami szakmailag eddig a legnagyobb kihívást jelentette vagy a legizgalmasabb feladat volt az eddigi pályafutásod során?

Több különböző  dolgot is figyelembe kell venni. Az is kihívást jelenthet, ha valamit prezentálni kell. Ez nyilván attól függ, hogy milyen mérnöki beosztásban van valaki. Sokszor nem elég valamit jól megtervezni, hanem azt el is kell tudni magyarázni a menedzsernek, valamint a megrendelőnek is úgy kell előadni, hogy ő a pozitív képet lássa. Például ne csak a problémákat soroljuk – még ha akad is ilyen –, hanem rögtön térjünk ki arra, hogy milyen megoldások léteznek. Ezt a prezentációs készséget az egyetemen talán nem annyira hangsúlyozták, pedig az egyik legfontosabb a való életben. Senki sem szeret negyven diát végignézni, elég tíz is, csak a lényeg legyen rajta.

Ami technikailag vagy mérnökileg volt kihívás, az maga a tervezési munka jóváhagyatása. Ez nagyon unalmasnak, száraznak tűnik, de minden egyes csavar ahhoz kötődik, így ezt nem lehet kihagyni a játékból. Ilyen például a Head Injury Criteria, amikor a környezet szempontjából teszteljük az ülést. Például, ha egy ebédlőasztal mögött van, akkor kb. 16 G dinamikus terhelésnél az utas be fogja ütni a fejét az asztalba, akármilyen kifogástalan, hárompontos biztonsági övet szerelünk be. Ezek az ülések rengeteget deformálódnak, ezért tesztelni kell, hogy túlélhető-e a fejre kapott ütés vagy sem. Természetesen a combcsontban fellépő, az övön ébredő stb. erőket is mérni kell. Egy ilyen tesztelést végigcsinálni nagy kihívás, de ha sikerül, az nagyon jó érzés. Egy ilyenen már voltam Chicagóban és most fejeztünk be egy másikat is.

Az egyetem kapcsán már több dolgot is említettél. Mit tanácsolnál nekünk, mire kellene több figyelmet fordítanunk?

Amire abszolút nem figyelnek, az a nyelvtanítás. Ebben a tekintetben mindenkinek saját dolga, hogy mit tanul, pedig ez az egyik legfontosabb. Lehet valaki a legjobb mérnök, de ha nem beszél szépen angolul és esetleg még németül vagy franciául, el van veszve. Alapvetően az angol nyelvtudás számít leginkább a légi szakmában.

A szakmai angol tudásodat milyen módon sajátítottad el? Autodidakta módon vagy esetleg már a munkahelyen tanultad meg igazán?

Egyetem alatt is volt szakmai angol tárgyam, ahol a tanár próbált összeszedni repüléssel kapcsolatos dolgokat is, tehát valamit segített, de itt, külföldön tanultam meg nagyrészt mindent. Például bizonyos szavak nem jöttek elő a nyelvórán – gyártástechnológiai kifejezések –, ugyanis ezek közül sokat még magyarul sem tudtam, hogy hogy hívják.

Ha újra jelentkezned kéne egyetemre, ugyanígy a mi karunkra jelentkeznél, vagy inkább külföldi oktatásban gondolkoznál?

A külföldi egyetemekkel az a probléma, hogy pénzbe kerülnek, méghozzá elég sokba. Egyébként én szívesen csinálnám ugyanígy, nem volt semmi problémám a Műegyetemmel, attól függetlenül, hogy a valóságban nem egészen úgy van, ahogy leadták műábrából vagy géprajzból: nem kell annyira szigorúan venni a rajzi dolgokat. Persze nagyon jó, kemény alapot adott, de mutathattak volna kicsit többet is. Ami a repülős részét illeti: a mechanikai, fizikai vagy a hajtóműves oldalt nagyon részletesen és jól megtanítják, igaz, hogy annak 5-10 %-át sem kell használni. Maximum annak, aki Stress Engineernek megy, kicsit több képletet kell használni, mint nekem. Egyedül talán azt sajnálom, hogy nem volt normálisabb tankönyvünk elég sok tárgyból. Ha létezett is valami, az a ‘60-70-es években íródott, magyar nyelven. Szerintem hasznos lenne néhány angol nyelvű könyvet kiválogatni, hiszen millió van a neten, amelyek ingyen is letölthetők. Nem ártana továbbá angol jelöléseket is használni – ha már repülésről beszélünk –, ez ugyanis a későbbi munkához nagy könnyebbséget jelentene.

Véleményed szerint megéri egy végzett hallgatónak külföldi munkában gondolkozni?

Szerintem Magyarországról egy kicsit mindenkinek el kéne mennie megnézni, hogy Európában hogyan működnek a dolgok, utána hazajönni és a megszerzett tapasztalatot hasznosítani. Valójában az utóbbiban látok problémát, hogy itthon hol lehet elhelyezkedni.

Te is úgy tervezed, hogy visszatérsz Magyarországra vagy ez a terület annyira megfogott, hogy inkább maradnál?

Én már öt éve kint vagyok, pedig úgy terveztem, hogy két év után hazamegyek, és ott veszek lakást, alapítok családot, de nem látom, hogy milyen munkahelyet találnék otthon. A kisebb vállalatoknál nem érdemes dolgozni, mert egy kis cég úgysem tud sokat fizetni, sőt bizonytalan is. Nagy cég van, de az itthon inkább csak kihasználja az embereket. Egy saját céget alapítani…én nem vagyok az a típus, aki bírná azt idegileg. Itt úgy tapasztalom, egyszerűbb az élet: az adóhivatal és egyebek nem nehezítik meg, nem teszik bonyolulttá az ember mindennapjait. Mondom ezt úgy, hogy itt külföldi vagyok, nem beszélem jól a németet, de a franciát sem, és mégis boldogulok. Otthon meg hiába beszélek én is magyarul, mégsem értek semmit a hivatalban.

A hobbidról még tudnál kicsit bővebben mesélni? A családban foglalkozott ezzel valaki vagy magadtól akadtál erre a modellrepülőzésre?

Fogalmam sincs, honnan jött az ötlet. Arra emlékszem, amikor még általános iskolás voltam és a házunkban élt valaki, aki egy modellklubba járt. Általa valahogy eljutottunk mi is, majd ott ragadtunk. Engem már kiskoromban is megfogott a kétkezi munka, hogy valamit saját magam építsek, és ha az jól is repül, meg jól is néz ki, az plusz öröm. Mindig is kitartó voltam: nem ütött szíven sosem, ha valami tört vagy sérült, ugyanis ragasztó mindig volt kéznél, így ki lehetett cserélni alkatrészeket vagy akár újraépíteni az egészet.

Mostanában is szentelsz időt a hobbidnak?

Igen, mostanában főleg modell vitorlázó repülőgépekkel foglalkozom, azon belül is az elektromotoros típusokkal, ugyanis ahhoz nem kell segítség. Egyetem alatt versenyeztem is itthon, úgynevezett F3J kategóriában rendes vitorlázógéppel. Azt az időszakot nagyon élveztem.

A cikk a Közhír 79. évfolyamának 1. számában jelent meg.

Szerző: Erdélyi Péter

Fotó: Közhír