A világ egyik legkeményebb ultramaraton versenyét teljesítette a BME GPK doktorandusza. Niedermann Péter 250 kilométert futott megállás nélkül, közel másfél nap alatt.

„Megtisztelő és különleges érzés egy olyan társaságba tartozni, amelynek tagjai legyőzték a távolságot, a zord körülményeket és a mostoha időjárást – e mellett mind képesek voltunk uralni a gondolatainkat és a testünket” – foglalta össze élményeit a Spartathlon versenyről Niedermann Péter, a Gépészmérnöki Kar Polimertechnika Tanszék doktorandusz hallgatója, aki a világ egyik legnehezebb futóversenyét teljesítette idén ősszel.

„Az idei nagyon kedvező időjárásnak köszönhetően az indulók több, mint fele célba ért. Egy zordabb időszakban: esőben, fagyban, szélben vagy nappali kánikulában a futók mindössze ötöde képes kiállni a próbát. A Spartathlon nem csak a test és a fizikai állóképesség versenye: a legnagyobb megterhelést a pszichés stressz jelenti. Érett férfiak fakadnak sírva a verseny közben, a célba érkezéskor, vagy amikor fel kell adniuk a versenyt valami miatt. Minden futónak elsőként fejben kell megnyernie a versenyt, ami sokkal nehezebb, mint fizikailag helytállni” – osztotta meg érzéseit a felkészülés egyik kulcseleméről a műegyetemi doktorandusz.

Niedermann Péter közel 35 óra alatt teljesítette a távot, ezzel ő az eddigi 66 magyar „spártai hős” egyike a verseny 32 éves történetében.

A görög versenyre több futó saját stábbal érkezett, akik végigkövették a versenyzők teljes pályáját; felszereléssel, élelemmel látták el az előre meghatározott ellenőrző pontokon. „A párom és egy barátom kísértek el a versenyre, akikkel több órán át, pontról pontra megterveztük a menetrendet, és felállítottuk a lehetséges forgatókönyv-változatokat. Először 40, majd 80 kilométer után találkozhattam velük, ezt követően 10-15 kilométerenként volt olyan megálló, ahol segíteni tudtak élelemmel vagy ruhával. Nagyon szigorúan vették a segítők szerepét is, és valóban kizárólag az előre megadott ellenőrző pontokon találkozhattunk. Nagy felelősség terhelte őket: nemcsak a futó fizikai állapota múlik rajtuk, a versenyzőt akkor is kizárhatják, ha a segítői szabályt szegnek” – ecsetelte a magyar ultrafutó. „Erőt és biztonságot jelentett számomra az is, hogy a segítőim egyben a barátaim voltak. Úgy ismernek, mint én saját magamat – az apró rezdüléseimből is tudták, hogy mire van szükségem” – hangsúlyozta Niedermann Péter, aki maga is meglepődött azon, hogy jól bírta a gyilkos versenyt. „A korábbi beszámolók alapján a legrosszabbra számítottam, ám nagyon jól bírtam a futás minden percét. Voltak holtpontjaim, de nem fáradtam el. Kiváló volt a bioritmusom: nem száradtam ki, nem fájt a gyomrom, ami egyébként tipikus egy ilyen versenyen; e mellett kellő mennyiségű magnéziumot, nátriumot, azaz sót pótoltam az elfogyasztott ’űrkajákból’, vagyis az előre csomagolt, könnyen fogyasztható és koncentrált energiatartalmú ételekből. Körülbelül 170 kilométer után a többiekhez hasonlóan elálmosodtam én is, és séta, kocogás közben próbáltam ’aludni’, relaxálni. Mindeközben észben kellett tartanom, hogy nem állhatok meg, mert ez sokkal nagyobb fizikai fájdalommal jár, mintha folyamatosan futnék” – mesélt a futás közbeni élményeiről a műegyetemi doktorandusz, aki szerint verseny közben a futók önmagukkal vannak „összezárva”, ami az egyik legnehezebb feladat. „Egy jó versenyző nem foglalkozhat a saját gondolataival, fájdalmával, mert az meggyengíti. Én mindig zenét hallgatok futás közben, itt viszont ez is a tiltott dolgok közé tartozott, ahogyan az is, hogy egymással vagy a segítőinkkel beszélgessünk. Szerencsére a korábbi zenekari múltamból (Faktor zenekar, szóló gitáros 2009-2011) adódóan nagyon sok zeneszámot ismerek, így fülhallgató sem kellett ahhoz, hogy belülről halljam a ritmust, ami megnyugtat. E mellett gyönyörködtem a tájban, élveztem, hogy az utcai emberek szurkolnak nekünk, és nagyon jó érzés volt „lepacsizni” az út mentén felsorakozó gyerekekkel is” – említett néhány motiváló emléket Niedermann Péter, aki nagyon fiatalnak számít az ultrafutók között.

„A versenyzők nagy része éveket, évtizedeket készül a Spartathlonra, én két évet adtam magamnak. Kevesen vállalják be ennyi idő után ezt a megmérettetést, én is csak egy ’főpróba’ után mertem. 2013-ban teljesítettem az Ultrabalatont 26,5 óra alatt, ezzel szereztem meg a szükséges kvalifikációt” – árulta el Niedermann Péter, hozzátéve, hogy mindössze három éves futómúlttal rendelkezik, és „csak” 13-14.000 kilométer „van a lábában”. „Nincs komoly versenytapasztalatom, nálam a futás elhatározás kérdése volt. Három évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy lefogyok 25 kilót és versenyszerű sportba kezdek. A szerelem máig megmaradt, és úgy néz ki, hogy jó is vagyok benne” – vallotta a BME doktori hallgatója. „A hosszútávfutás számomra egyéni küzdelem, amiben tudni kell nyerni, és el kell ismerni a veszteségeket is. Idén például fel kellett adnom az Ultrabalatont, mert túledzettem magam, nem voltam ott fejben, ráadásul a dekoncentráltság miatt erős fizikai fájdalmaim voltak. Ez volt az a perc, amikor nemet kellett mondanom, siránkozás helyett tanultam a történtekből, felálltam és továbbmentem. Őszre sikerült átlendülnöm a kudarcon – ennek a tudatosságnak is köszönhetem, hogy győztesként futhattam be Spártába!”

Hosszútávfutóként Niedermann Péter megtanulta kezelni a monotóniát, és átértékelte azt is, hogy mit jelent számára küzdeni valamiért. Doktoranduszként a kutatási területe az epoxi gyanta mátrixú szálerősítő kompozitok fejlesztése, ami rengeteg időigényes mérési feladattal jár együtt, türelem és elszántság kell hozzá. „Volt már olyan laboratóriumi kísérletem, amely 24 órás felügyeletet igényelt, és a számítási utómunka csak ezután következett. Megérte küzdeni, ugyanis egy olyan megújuló energiaforráson alapuló vegyülettel dolgozom, amelyet a jövőben akár a repüléstechnikában vagy az autóiparban is felhasználhatnak” – mutatta be szakterületét a gépészmérnök doktorandusz, aki a PhD-tanulmányai mellett új célokat tűzött ki ultrafutóként. „Spártában az volt a fontos, hogy célba érjek – elértem, amit akartam. Jövőre javítani akarok az egyéni teljesítményemen. A Spartathlonon legközelebb akkor indulok újra, ha esélyem lesz arra, hogy a mostaninál sokkal jobb időt fussak. Egyszerűen kitűztem magam elé egy célt, amit el akartam érni. Lehet, hogy ez a cél nem volt éppen ’hétköznapi’, de számomra egy álom valósult meg Görögországban. A Spartathlon egy különleges élmény, ami mindig megmarad az életemben. Ezután sem hagyom abba a futást – most valami újat vágyom letenni az asztalra.”

- TZS -

Fotó: Nidermann Péter