Informatikával kapcsolatos tudománynépszerűsítő előadásokat szervez a BME-TMIT, egyebek között a közösségi építkezés életképességéről és fenntarthatóságáról.

„Az építés az idők kezdete óta közösségi aktus volt: a tervezés és a kivitelezés világa egyet jelentett. A történeti időkben mindenki számára magától értetődő volt, hogy az építés nem csak az egyén és a közösség fizikai védelmét valósította meg, hanem szimbolikus erővel jelenítette meg az identitást is. Szép felidézni a nyelv által megőrzött bizonyosságot és tudást: az etimológiai szótár az „épít(és)” szavunkat az „ép” szótőből eredezteti és a „sértetlen”, „teljes”, „egész” jelentésekkel kapcsolja össze. Hogy egy közösség magáénak tudja az őt befogadó épületet, érzi, hiszi és megéli, hogy az valóban őt szolgálja, az nem csak szerethetőséget és otthonosságot, de a kötődést, a törődést, azaz végső soron a fenntarthatóságot is jelentheti” – hangsúlyozta Marosi Bálint, a BME Építészmérnöki Kar Középülettervezési Tanszék adjunktusa.

„Az utóbbi 100-150 évben a tervezés és az építés világa végletesen kettévált, ez a szakadás aztán mélyreható változásokat is hozott: nem csak az építész ’alkotók’ látszanak időnként eltávolodni a majdani használók tényleges igényeitől, hanem a ’laikus közönség’ sem érzi úgy, hogy valós hozzájárulása lehetne a ’szakemberek’ dolgához. Egy egykor volt közösség hasadt ketté, a valamikori ép és teljes világ hullt darabokra – ami azért nagy probléma, mert maga az építészet folyamata, sőt, a megvalósult tér is alapvető terepe az emberek egymáshoz közlekedésének, a kapcsolatoknak: a kommunikációnak. Ha azonban ez az elemi élethelyzet megváltozik és már nem megfelelő a terep a benne (rajta, körülötte, róla) zajló kommunikáció számára, akkor alapvető életminőségünk, szociális létünk szenved csorbát, ahogyan ennek számos szomorú példáját tapasztalhatjuk napjainkban.”

Szerencsére egyre több közösség és építészcsapat ismeri fel e problémát, és számos példa van a kialakult demarkációs vonalak feloldódására, és az építés valódi közösségépítő megvalósulására. Marosi Bálint a példák sorában elsőként a jelentős hagyományokkal rendelkező osztrák szociális lakásépítést, és részben az arra épülő önálló kísérletet említette. „A bécsi Sargfabrik lakóegyüttessel életpályájuk elején járó, fiatal értelmiségiek fogalmazták meg lakhatási igényeiket meglevő alapokon, de új irányokat keresve a nyolcvanas évek végén. Céljuk egy minőségi városi élet megvalósítása volt, az ehhez csatlakozó kulturális rétegekkel, viszonylag szűkös anyagi kereteik ellenére. A választ a közösségbe szerveződés jelentette – ehhez a már kialakult csapathoz társult a BKK-3 építésziroda, amelynek munkatársai méltó és gazdag térbeli környezetet teremtettek a több mint 100 lakásnak. A (viszonylag kis) lakások mellett a tömbben helyet kapott óvoda, könyvtár, étterem, fürdő és rendezvényterem is; a húsz éve működő épület azóta messzemenően beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a környék sajátos kulturális központjává vált – nem mellékes, hogy egyben a város egyik leggazdaságosabban fenntartható és legbiztonságosabb helye és közössége is.”

Fotó forrása: http://www.wohnmodelle.at/

„Magyarországon a helyzet nehezebb, hiszen nagyrészt hiányzik ez a típusú hagyomány, ami egyúttal a közösségbe, annak erejébe vetett hit és bizalom hiányát is jelenti. Pedig vannak jó példák is, még ha nem is jelennek meg igazán a köztudatban: a húszas-harmincas években nagyon jó minőségű lakásszövetkezeti társasházak épültek, a közösség igénye a legtöbb esetben felülírta (vagy inkább átírta) a piaci szempontokat és lazább, szellősebb, nagyon jól használható és azóta is jól értékesíthető lakás- és háztípusokat jöttek létre. Izgalmas példa és szép előkép még a miskolci Kollektív ház: fiatal építészek tervezték és építették meg saját, valóban közösségi igényekre formált lakó- és műteremházukat. Visszatekintve, a kezdeményezésnek kettős tanulsága van: egyszerre mutatja a közösség téralkotó- és az így kialakult tér közösség-megtartó erejét, és figyelmeztet egy fontos további szempontra: a hosszú távú sikeres fennmaradáshoz – az osztrák példához hasonlóan – sokkal határozottabb önszabályozásra, az élet rendjének pontos rögzítésére lett volna szükség. Az épület mára hagyományos „társasházként” működik, a közösségi helyiségek kihasználatlanok, a lakók nem alkotnak valódi közösséget: a folyamat jól mutatja, mennyire fontos nem csak a közösségi létet kiszolgáló okos és gazdagon rétegzett térstruktúra: a téri rend, hanem az ezt okosan és felelősen használó emberek egymás közötti (viselkedési) rendje is. E szabályok (ki költözhet be az épületbe és lehet a közösség tagja, ki miért felelős, hogyan szerveződnek a közös programok, hogy születnek meg a közös döntések stb.) csak látszólag jelentenek korlátozást. Valójában az egyén közösségben megélhető szabadságának kereteit jelölik ki – hogy ismét a bécsi Sargfabrik lakóinak az elmúlt 20 évet értékelő beszélgetéseire utaljak.”

Fotó forrása: http://epiteszforum.hu

„Itthon a korai lakásszövetkezetek mára sajnos már nem jelentenek élő hagyományt, a miskolci példa is elszigetelt és nem is volt minden szempontból sikeres – szerencsére azonban jó példák is vannak, amelyek igazolják, hogy empátiával, odafigyeléssel és okos tervezéssel valóban közös és közösségi érték jöhet létre, legyen szó társasházakról vagy középületekről. Míg az előbbieknél az igazi hazai siker még várat magára (itt volna nagyobb szükség egy létező hagyományra és a résztvevők közös erőfeszítésére, az ebbe vetett bizalomra), addig az utóbbi években néhány igazán példamutató munkahelyről lehet beszámolni. A norvég munkakultúrát átvevő hazai Telenor székház (Zoboki Gábor terve) nem csak a legfejlettebb technológiát alkalmazva, de nagyon okos és gazdagon strukturált téri világot is megvalósítva hozott létre emberközpontú munkakörnyezetet. Hangsúlyosan magyar eredmény viszont a mára világhírű Prezi székháza (a fiatal „minusplus” iroda munkája). A megbízóval szoros együttműködésben, a térhasználati igények pontos követésével itt is okos, fiatalos és inspiráló téri világ jött létre. A tervezők ’építészeti rendszergazdaként’ azóta is folyamatos kapcsolatot ápolnak a céggel, a munkatársak visszajelzései alapján bármilyen menet közben jelentkező igényükre azonnal reagálnak, a tér így folyamatos változásban van, a mindenkori igényekre adott naprakész válaszokkal.”

Fotó forrása: http://epiteszforum.hu

A közösségre nyitott tervezésnek szociális hozadékai is vannak, erre ugyancsak szép hazai példákat találunk. A Középülettervezési Tanszék szervezésében például – Kemes Balázs építész és kollégái vezetésével – hazai kistelepüléseken, mélyszegénységben élők életterének javítását célozták meg. Egy ilyen együttműködés eredménye a Monori biobrikettszárító: az aprócska épület közös tervezést követően, építészhallgatók és helyiek részvételével valóban közös építéssel valósult meg. A tüzelőanyag gyártására alkalmas hely mára nem csak munkalehetőség a helyeiknek, hanem az összefogás erejének, a közösségépítésnek szimbóluma, sőt, a település későbbi továbbépülésének alapja is – ahogy az ország másik felén, Valkonyán felépített pajtaszínház is, amit ugyancsak BME-s diákok építettek a helyiekkel együttműködve.

Fotó forrása: http://epiteszforum.hu

Marosi Bálint oktatóként örömmel tapasztalta, hogy a mostani építészgeneráció nyitott a közösségi kezdeményezésekre, munkáikban egyre többször köszönnek vissza jól átgondolt, hosszabb távon érvényes és a közösség igényeit is kielégítő elemek. A valódi itthoni sikerhez viszont – a szükséges építési volumen mellett – a közös gondolkodásba, a közösség erejébe vetett bizalom erősödése is szükséges lesz, amelyhez a külföldi példák mellett a kisszámú hazai siker is hozzájárulhat.

TZS - TJ

Fotó: Takács Ildikó