Történelmi évfolyamok diákjai találkoztak a Műegyetemen az ’56-os forradalom évfordulójának előestéjén. A bme.hu az egykori résztvevőiket faggatta személyes emlékeikről.

„Otthonról hoztuk azt a feszültséget, amely kimondatta velünk: ruszkik haza!” – idézte vissza Kiss Tamás, aki 1956-ban másodéves szegedi joghallgató volt, és kulcsszerepet vállalt a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) megalakításában még 1956. október 16-án. A szervezet 20-án tartotta második nagygyűlését, amelyre a Műegyetemről már üdvözlő távirat érkezett. A MEFESZ-t alapítói országos méretűvé szerették volna tenni, így küldötteik elutaztak az ország más egyetemeire. „Így kerültem 22-én a Műegyetem aulájába, ahol a mikrofonhoz tuszkoltak, azzal, hogy ’halljuk Szegedet!’ – emlékezett. „Ismertettem a MEFESZ két nappal korábban megfogalmazott követeléseit a szovjet csapatok kivonásáról, a szabad választások megtartásáról.”

Kiss Tamást a MEFESZ szervezéséért első fokon nyolc, másodfokon öt év börtönbüntetésre ítélték, és amnesztiával szabadult. Társaival a megtorlás idején úgy lettek vádoltak, hogy a forradalom kitörése előtti tevékenységükért is felelősségre vonták őket. Az egykori elítélt beszámolt még arról, hogy a börtön után évekig segédmunkásként dolgozott, és csak később fejezhette be az egyetemet. A számos ötvenhatos szervezet tagjaként ma is aktív Kiss Tamást a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) október 16-án tiszteletbeli elnökké választotta a MEFESZ alapításának hatvanadik évfordulója alkalmából.

„A hosszú évek elteltével elvesztettük egymással a kapcsolatot, pedig jó lenne néha összeülni és beszélgetni a régi dolgokról” – fogalmazta meg Nagy Lajos, aki ötödéves vegyészhallgató volt az októberi események idején és a 60. évforduló ünnepén a távolról érkezett vendégek táborába tartozott. Feleségével, Katalin asszonnyal Kanadából, a Torontó melletti Missisaugából repültek haza. Nagy Lajos a Kanadai Magyar Mérnök Egyesület tagjaként is mindig büszke volt műegyetemi és ’56-os múltjára. Felesége korábban negyven hónapot töltött kitelepítettként a Hortobágyon. „Egyikünk sem akarta, hogy a férjemet a pártba kényszerítsék a hatvanas években, ezért emigráltunk” – részletezte Katalin asszony, hozzátéve, hogy kanadai tartózkodásuk nyelvtanulással kezdődött, majd kemény munkával teremtettek egzisztenciát. Nagy Lajos nyugdíjazásáig egy kanadai vegyigyárban dolgozott.

„Még a villamosjegyem is megvan, amit a 23-i tüntetésre jövet váltottam” – mesélte büszkén Seenger Győző, aki elsőéves villamosmérnök hallgató volt 1956 őszén. Barátja és padtársa volt a később hősi halált halt Albrecht Mártonnak. Megtudtuk tőle, hogy részt vett az egyetemi és a Parlament előtti tüntetéseken. Apja tiltása ellenére őrséget vállalt, és géppisztollyal őrzött egy ávós laktanyát egészen november 3-áig. „November 4-én lettem pont húsz éves. A világ legnagyobb hadserege adott díszsortüzet akkor, csak azt felejtették el a katonáknak megmondani, hogy a csövet felfelé tartsák és vaktölténnyel tüzeljenek” – tréfálkozott az egykori diák, hozzátéve, hogy szerencsére nem érte retorzió az októberi tevékenységéért, mindössze egy „hatalmas kettest” kapott matematikából, mert társaival nem volt idejük tanulni.

Seenger Győző a Nemzetőrségi igazolványát mutatja

„Kijött Nagy Imre, először elvtársak megszólítást mondott, majd áttért a polgártársakra a hatalmas füttykoncert hatására” – számolt be az 1956-os Parlamenti előtti demonstráció hangulatáról Kiskun János egykori elsőéves mérnökhallgató, aki az egyetem Bartók Béla úti kollégiumában lakott, így végigélte a forradalom műegyetemi eseményeit az első perctől kezdve az utolsóig. „A Parlamenttől – mivel éhes kollégisták voltunk – visszatértünk a menzára, de amikor újra vissza akartunk menni a tüntetésre, a Szabadság-hídon már figyelmeztettek, hogy ne próbáljuk meg, mert lőnek.” Kiskun János a kollégiumban tartott kapuőrséget, az első nemzetőr- igazolványát a rendőr-főkapitányságon vette át. „November 3-án a kollégiumban szóltak, hogy menjünk a hátsó szárnyba, mert lehet, hogy hajnalban lőni fognak. Harckocsik jöttek, és hallottuk a lövöldözést. Amikor kimerészkedtünk, láttuk, hogy szét van lőve a város, különösen a körtér környéke volt romos.” Kiskun János elmondta, hogy csak november közepén tudott hazajutni a szüleihez a közlekedés ellehetetlenülése miatt.

Gál Sándor harmadéves gépgyártás-technológus hallgatóként csatlakozott a Bem szoborig tartó vonuláshoz, az azt követő napokban pedig az egyetemi nemzetőri szolgálatban vett részt. „Amikor jöttek a szovjet csapatok, az egyetem védelmi feladatait kellett volna ellátnunk: végül rájöttünk, hogy öngyilkos dolog lett volna az ellenállás – hangsúlyozta az egykori diák, akinek az események után félévenként kellett jelentkeznie a rendőrségen. „Próbálták beszervezni az arra alkalmasokat: azért is költöztem Nógrád megyébe, hogy ne zaklassanak tovább. Egy állami gazdaságban dolgoztam” – hangsúlyozta Gál Sándor, aki a pártba kényszerülés elkerülésére többször váltotta mérnöki munkahelyét, sőt, szakterületét is.

Béres István másodéves közlekedésmérnök-hallgatóként sokakkal együtt vett részt az egyetemi MEFESZ alapítását kitűző gyűléseken. „Soha nem felejtek egy apró, de jellemző részletet” – említette kérdésünkre. „Benjámin László, az Írószövetség küldötte állt a diákok elé, hogy beszámoljon a Bem szobornál történő koszorúzásról. Ekkoriban szinte mindenki zöld lódenkabátot viselt, általában zsebre tett kézzel. Benjámin László is így tett, mire valaki rászólt, hogy vegye ki a zsebéből a kezét, ha a néppel beszél! Ezután mindenkinek ezt mondták, ha beszéd közben zavarában zsebre dugta a kezét. Végül egyébként Benjámin László lett a megfogalmazott követelések nyelvi lektora.” Béres István az elsők között lépett a nemzetőrök közé. „Úgy gondoltuk, hogy mi vagyunk Nagy Imre katonái, és feladatunk a rend megőrzése.” A hallgató az A épületben látott el őrszolgálatot, ahol nemcsak a dokumentumokat őrizték, hanem a tetőről a Lágymányosi területet is figyelték, hogy lássák, ha lövöldözés kezdődik. Nemzetőr diáktársaival a Szentkirályi utcai kollégium udvarának kútjába dobálták a fegyvereket, amelyek csak két év múlva, véletlenül kerültek elő. „’57 februárjában házkutatás is volt a kollégiumban, és egy pufajkás megtalálta a nemzetőr karszalagomat, majd jelentette a feljebbvalóinak, hogy felforgató terroristát talált” – emlékezett az izgalmas időkre Béres István. „Végül a felettese, egy civil nyomozó elengedett, valószínűleg látta, hogy csak egy diák vagyok.”

Balczó Ildikó egykori vízépítő szakos mérnökhallgató szerint a zsoltár sorai fejezik ki legjobban a forradalomban akkor átélt mámorító érzést. „Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön.” Balczó Ildikó kérdésünkre kegyelmi állapotnak minősítette, hogy átélhette ezeket a napokat, és a forradalom tisztaságára emlékszik legszívesebben. „Ezt a csodát éltük át, az álmot – gyanútlanul bejöttünk az egyetemre, hogy a menzáról és a szállásról vitatkozzunk, és eljutottunk oda, hogy egy dadogós diáktársunk félénken javasolta, „nem lehetne-e azt is bevenni a követelésekbe, hogy a szovjet csapatokat vonják ki?” Erre több ezer torok kezdte skandálni, hogy ’ruszkik haza’!”

Az egykori hallgató férje Demcsák József, a miskolci műszaki egyetem diákparlamentjének szervezője, akit ezért három hónapig börtönben is tartottak. „Életünk meghatározó élménye 1956 októbere, emlékét a feleségemmel a mai napig ápoljuk” – vallotta a bme.hu-nak.

Az 1956-os Emlékünnepségen és történelmi évfolyamok találkozóján készült fotók hamarosan elérhetők a foto.bme.hu oldalon.

HA - TJ

Fotó: Takács Ildikó