Rangos szakmai elismerést kapott az ÉPK Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszék vezetője.

„Munkám során arra törekszem, hogy a tervezésben és a napi építészeti gyakorlattól távol eső területeken – mint például a régészet – a keletkező tudás minél jobban be tudjon épülni az oktatásba” – hangsúlyozta Vasáros Zolt habilitált egyetemi docens, a BME Építészmérnöki Kar (ÉPK) Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszék vezetője, aki a közelmúltban a „következetes, kiváló tér- és formaérzékről tanúskodó komplex és sokoldalú építészeti alkotói, tanszékvezetői, régész és kiállítás-tervezői munkássága elismeréseként” Ybl-díjat vehetett át.

Vasáros Zsolt 1997-ben szerzett diplomát a Műegyetemen és a szakmában tett első lépéseit sajátos, kettős érdeklődés jellemezte: építészeti tanulmányai mellett párhuzamosan az ELTE Egyiptológiai Tanszékének vendéghallgatója is volt. „Több évig jártam oda, de végül az építészet győzött, és elengedtem az egyiptológia szakot: annyi mindent – történelmet, holt nyelveket – kellett volna tanulnom, hogy az már nem fért bele az időmbe” – idézte fel az első lépéseket, hozzátéve, hogy a kapcsolat azért nem szakadt meg teljesen az intézménnyel. Kákosy László egyiptológus professzor ekkoriban már évek óta folytatta híres thébai feltárását, és kollégái-tanítványai, Gaál Ernő, Bács Tamás, Fábián Zoltán, valamint Luft Ulrich szintén ekkortájt kezdték ásatásaikat, ahová Vasáros Zsolt is eljutott. Kákosy László halála után Schreiber Gábor vitte tovább az 1983-ban megkezdett magyar ásatást, azóta több publikáció közös szerzőiként is együtt dolgoznak. „Építészként immáron húsz éve veszek részt időnként ezeken a nagyon tanulságos terepkutatásokon” – hangsúlyozta a díjazott.

A kitüntetett a műegyetemi diplomaszerzés után a Kölni Egyetem Régészeti Intézetében kapott egy éves posztgraduális német állami ösztöndíjat, amit meghosszabbított. „Sokat utazhattam Nyugat-Európába, Egyiptomba, Jordániába, Szíriába, ez ugyanis a ’90-es években nem volt olyan egyszerű és magától értetődő, mint manapság, amikor fapados járatokkal bárhová eljuthatunk” – emlékezett az oktató, aki régészeti ásatások építész szakértőjeként kamatoztatta tudását. „Sajnos, Magyarországon a régész-építész együttműködés kultúrája alig figyelhető meg, és ez valószínűleg a képzési struktúra eltéréseiből fakad: Németországban a „Bauforscher”, azaz az épületkutató egy külön szakterület. Én Kölnben ilyen minőségben dolgoztam a feltárásokon, tehát a régészt segítve rajzoltam, majd értelmeztem egy-egy épület funkcióját és a történeti-elméleti rekonstrukcióval is foglalkoztam. Szerencsés esetben a közös munka eredményeként új, közös tudás és új publikáció születik: ez Magyarországon nem szokványos” – hangsúlyozta Vasáros Zsolt, aki a kölni tartózkodás után 2000-ben tért haza, és végül nem régész-építészettörténész területen doktorált, mert természetesnek tartotta, hogy az alma materének Ipari és Mezőgazdasági Épülettervezési Tanszékén folytassa DLA (korábban PhD) kutatásait. Az is a BME mellett szólt, hogy korábban már a diplomatervét és a komplex tervét egyaránt Lázár Antal tanszékvezetőnél készítette, aki a tanszékére visszahívta. A 2005-ben történt doktori védést követően itt folytatta munkáját.

Az oktató a kölni ösztöndíjnak köszönhetően nemcsak „világot látott”, hanem a régész-muzeológusi kapcsolatait és kiállítás tervezői ismereteit is gyarapította. Példaként említette: „a Nemzeti Múzeum megalapításának kétszázadik évfordulóját 2002-ben ünnepelte és ebből az alkalomból az új régészeti kiállítás megtervezésére hirdetett meghívásos pályázatán az esélytelenek, a laikusok, valamint a lelkes kiállítás-látogatók nyugalmával indultunk, majd megnyertük azt. A bonyolult feladat eredményeképpen végül az egyik legösszetettebb magyarországi kiállítás épült meg, amely pozitív szakmai visszhangot kapott. A tárlat a mai napig áll és belsőépítészetileg is vállalható, végül ez lett a DLA mestermunkám”.

A díjazottat a sikeres kezdet ösztönözte arra, hogy megalapítsa – Bihary Sarolta belsőépítésszel és a testvérével, Vasáros Ákossal – ma is működő építészirodáját, a Narmer Építészeti Stúdiót. A csapat mára csaknem 200 múzeumi kiállítást tervezett itthon és külföldön, valamint belsőépítészeti munkákat, kisebb-nagyobb múzeumbővítéseket is; ez lett a fő profiljuk. „A kiállítás tervezés rendkívül intenzív jelenlétet igényel, még ha az így létrejövő „alkotások” nem is az örökkévalóságnak szólnak” – vallja Vasáros Zsolt, aki a műfaj sajátosságairól kifejtette: „néhány hét vagy hónap alatt készülünk el a tervekkel, gyorsan zajlik az építés, rövid ideig áll fenn – egy időszaki kiállítás legfeljebb 3-4 hónapig –, majd elbontják. Az állandó kiállítások 5-10-15 évre épülnek. Előnyös, hogy a terek és a felhasznált anyagok nagyon változatosak: ha van egy jó téma, egy jó kurátor és persze anyagi forrás – bár rendkívül alacsony költségvetésből is lehet jó dolgokat építeni –, akkor a kiállítás tervezés az építészeti kísérletezésnek kiváló terepe lehet. Színeket, anyagokat, formákat tudunk egyazon térben rendszerezni, mindemellett sokféle installációt alkothatunk, ami – mivel pallérozza a tervezőt – segíti a valós épületmegbízások átgondolását is, bár nem szabad elfelejteni, hogy pusztán ettől még nem fogunk jobb házakat tervezni-építeni. Az effajta tevékenység másik előnye, hogy nem kell éveket várni arra, hogy a projektötletből épület szülessen, mint a hagyományos épülettervezésnél, sokakat ez is inspirál.”

A stúdió másfél tucatnyi munkatársa az elmúlt tíz évben körülbelül 2-4 hetente hozott létre egy-egy új kiállítást, köztük kevés forrásból megvalósuló, kisebb léptékű, kísérletező céllal tervezetteket, valamint nagyszabású, több ezer négyzetméteres tárlatokat is. Utóbbiak közé tartozott például a Szépművészeti Múzeumban az inkák művészetét bemutató, vagy a Páva utcai Holocaust-emlékmúzeumban látható állandó kiállítás, továbbá a Mezőgazdasági Múzeumban a híres magyar versenylovakról szóló tárlat, de a spanyol képzőművészet mesterei vagy Klimt, Cézanne alkotásai is széleskörű érdeklődésre tartottak számot.

Vasáros Zsolt hagyományos építészeti megbízásai szorosan kötődnek a közgyűjteményekhez. Az utóbbi évek egyik nagyszabású projektje a rudabányai Rudapithecus Látványtár megtervezése volt. A helyi önkormányzat komplex területfejlesztési és turisztikai fejlesztést akart: az ősmaradványt új környezetben kívánták a nagyközönség számára bemutatni. „2011-ben több doktorandusz hallgató is megkeresett, hogy ipari örökség témával foglalkoznának: kapóra jött a rudabányai elhagyott bányató rendkívül érdekes helyszíne és az elmaradott borsodi régió, mint potenciál” – emlékezett a kutató. „Az irodánk számára is egy jelentős megbízás volt, és a DLA hallgatók is fontos részeket terveztek, kutatásaik során a teljes projekt szellemi beágyazásával foglalkoztak.” Végül a feladat a BME Építőművészeti Doktori Iskola "Közösség és építészet" címet viselő tematikus évének esettanulmánnyá vált. A hallgatók a borsodi régió nagyobb területét vizsgálták, amely révén az ipari, a természeti és a kulturális örökség értékeit egységben, egy lehetséges tematikus turisztikai célként fogalmazták meg. „Az idők során jó viszony alakult ki a rudabányai önkormányzattal, így a diplomázóink, komplex tervezőink nagy része ebben a félévben is tervezett különféle épületeket, pl. búvárbázist a településre” – hangsúlyozta Vasáros Zsolt.

A Sárospataki Vármúzeum vagy a veszprémi Szaleziánum Érsekségi Turisztikai Központ – egy barokk palotának a rekonstrukciója – inkább hagyományos építészeti feladatot jelentett. A jelenleg zajló nagyszabású vállalkozás a Liget Budapest Projekt koordinálásával készülő Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ (OMRRK) épülete. A Szabolcs utcai épületegyüttes 37 ezer négyzetméteres lesz.

Vasáros Zsolt szerint az építész egyéni praxisa és az egyetemi feladatvállalás nagyon sajátos kapcsolatban van: az építész adott esetben a saját munkáját, vagy annak itt kamatoztatható részét hozza be az egyetemre, ami különbözik például a vegyészek vagy villamosmérnökök laborhasználatától. „Az építészkar tanszéki struktúrája az ötvenes években alakult ki: a nagy állami tervezővállalatok mögé állítottak fel tanszékeket” – ecsetelte. „A gyakorlatban ez úgy működött, hogy például az Iparterv vállalat feladatokkal bízott meg egy adott tanszéket, ami az egyetem közvetlen ipari kapcsolatát is eredményezte. Ennek lehetősége a rendszerváltáskor a nagy tervezővállalatok csődje, átalakulása miatt megszűnt. Manapság teljesen más világban élünk. A tervezés személyes kompetencia: ez a jogosultság személyhez kötődik, nem céghez, nem egyetemhez. A BME nem tervezőiroda, itt az infrastruktúra sem áll rendelkezésre. Mivel sok hallgató a jövőben tervezőként szeretne dolgozni, az alkotói tevékenységet akarja gyakorolni, ezért lényeges hogy tervezést olyanok tanítsanak, akiknek van praxisuk, vagy gyakorló építészek és ismerik a napi problémákat – bár ennek jó részét jobb, ha az egyetemen kívül hagyjuk… A tervezési konzulensüket a diákok választják meg: ezt nemcsak a férőhely-szám, hanem az is befolyásolja, hogy látják-e az oktató valós szakmai teljesítményét” – fejtette ki az Ybl-díjas szakember.

A kitüntetett jelenlegi, sokoldalú projektjeinek tanulságait az oktatásban is kamatoztatja. Rendszeresen szervez külföldi utazásokat az érdeklődő hallgatóknak, akik különböző kutatási és terepmunkákban vehetnek részt Erdélyben, Egyiptomban, Borsodban vagy épp a Somló hegyen. Szakmai tevékenységében különleges helyet foglal el a polgárháború sújtotta Szíria, ahol 2015 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel együttműködve dolgoznak. „A PPKE Major Balázs intézetvezető docens révén már régóta foglalkozik a keresztes háborúk korában épült erődítményekkel” – hívta fel a figyelmet az oktató. „A magyar régészek – és most már építészek – jelenléte a háború miatt sem veszített jelentőségéből, Margat és Krak des Chevaliers várában segítjük a PPKE és az ottani építészek, mérnökök munkáját. Az elmúlt években és idén is már többször voltak hallgatóink és oktatók a helyszínen, itthon pedig folyamatosan feldolgozzuk az anyagokat. Messze vagyunk a háborús zónától, semmiképpen nem vállalnánk felesleges kockázatot, különösen diákokkal nem – bár ez a hazai sajtókörnyezetben tudom, hogy nehezen hihető: a kutatás nagyobb akadálya inkább financiális jellegű. Ez egy non-profit vállalás, a mi részvételünket is lényegében a PPKE finanszírozza, a munkánk lényegében egyetemi infrastruktúra – és egyéb források – nélkül működik, a szakmai-infrastrukturális hátteret egyelőre a saját praxisom biztosítja” – tette hozzá az építész.

Vasáros Zsolt sokrétű érdeklődéséből, heterogén kapcsolatrendszeréből és szakterületéből adódó tudást olyan programok révén kapcsolja össze, mint a különleges helyszínekre kiírt tervezési feladatok, TDK programjavaslatok, továbbá a krízisÉPÍTÉSZET kurzus, amely például háborúk, vagy időjárási, természeti katasztrófák okozta válság építészeti kezelésének módját mutatja be (A kurzushoz kapcsolódó előadások egyikéről a bme.hu korábban beszámolt – a szerk.)

„Hiszek abban, hogy az eddig megszerzett, nagyon speciális ismeretünk olyan közegben hasznosulhat, mint a Műegyetem, amely így a válság építészi kezelésének különleges területen is kompetenciát szerez” – összegezte Vasáros Zsolt Ybl-díjas oktató.

HA-GI

Fotó: Philip János