A József Nádor Emlékérmet vehette át a közelmúltban az ÉMK-n 46 éve oktató professzor.

„Nagyon jól esett a kitüntetés: örömet és békét éreztem a díj átvételekor. Egész életemben igyekeztem a legjobb tudásom szerint dolgozni, és úgy gondolom, sikerült a fontosabb szakmai feladatok megoldása mellett számos tehetséges fiatal pályakezdését a tőlem telhető legnagyobb mértékben segítenem” – vallotta Bojtár Imre, a BME Építőmérnöki Kar (ÉMK) Tartószerkezetek Mechanikája Tanszék egyetemi tanára, akinek oktató-kutató, egyetemi és országos szintű oktatás- és tudományszervező, valamint a Műegyetem érdekében kifejtett széles körű tevékenysége alapján javasolta az intézmény Szenátusa a József Nádor Emlékérem adományozását. (Az ünnepi díjátadóról a bme.hu egy korábbi cikkében tudósított – szerk.)

Bojtár Imre egy Budapesthez közeli faluból, a Tápió völgyében fekvő Kókáról származik. Ősei generációk óta éltek ott: pásztorok, juhászok is voltak közöttük; a vezetékneve valószínűsíthetően innen eredeztethető. Az elmúlt 100-150 évben azonban a szélesebb családjában egyre többen kötődtek az építőiparhoz. „Felmenőim dolgoztak kőművesként, műkövesként, ácsként, építész- és építőmérnökként. Az apám mélyről indult, a '30-as években kőművesként kezdte, majd elvégezve a technikumot építőmester lett, később pedig a Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát. Ő valóban végigment a szakma összes állomásán, nagyon sok mindenhez értett: ő volt a példaképem” – részletezte a pálya iránti motivációját a kitüntetett, hozzátéve, hogy míg édesapja kiválóan rajzolt, ő sajnos kevésbé, ezért végül inkább az építőmérnökséget választotta. „Nem bántam meg: mindig is jobban érdekelt ennek a szerteágazó hivatásnak a mechanikához, a számításokhoz kapcsolódó része. A mechanika sokszínűsége adta lehetőségek miatt kerültem aztán később egyre közelebb a biomechanikához” – emlékezett a professzor.

Bojtár Imre Budapesten járt középiskolába, majd 1968-ban lépte át a Műegyetem K épületének küszöbét, megszerezte a diplomáját és azóta dolgozik az intézményben.

Egyetemi éveinek mesterei között szívesen emlékszik Havas Ivánra, az Építőmérnöki Kar Számítástechnikai Csoportjának (számítóközpontjának) vezetőjére, aki sokat segített a diákoknak abban, hogy miképpen lehet mérnöki kérdéseket az újszerű terület, a számítástechnika nyelvére lefordítani. „Ami a képzésünket illeti, kissé varázslatos világban élhettünk a '60-as években, mi voltunk az első nemzedék, amelyiket rendszeresen tanítottak programozásra, és amelyik még a legtöbb mérnöki feladathoz lényegében maga készített saját szoftvert”. A különféle keretekre, lemezekre, tárcsákra, talajmechanikai problémák megoldására írott programok elkészítése – minden nehézsége ellenére – sok mindenre megtanította a hallgatókat: az algoritmuskészítéshez szükséges fegyelmezettségre, az adatok megadásától kezdve a végső eredmények feldolgozásáig tartó folyamat rendszerezésére.

Bojtár Imre nagy formátumú mesterének a Mechanika Tanszéken oktató Szabó János akadémikust tartja, aki már az '50-es évek végén felismerte az informatika és a mérnöki tudományok kapcsolatának jelentőségét. „Rendkívül sokat tett azért, hogy a mérnökök megtanulják a számítógépek használatát, értsék a nyelvüket. Mindig szívügye volt, hogy a tervezési, ellenőrzési, valamint a mechanika egészét érintő folyamatokban ezeket a módszereket bevezesse. Nagy hatást gyakorolt rám – és több kollégámra – személye, tudása” – idézte föl a szakember.

Kutatói és oktatói tevékenységét egymást kiegészítőjének, a minőségi munka zálogának tartja. „Fantasztikus élmény kiállni a hallgatók elé, és igazi érdeklődést ébreszteni bennük a témája iránt. Ez egy kicsit színészi teljesítmény is: minden előadó szereti, ha hatással van közönségére” – vélekedett a professzor, hozzáfűzve, hogy bár szinte a tanszék majdnem összes tárgyát tanította az elmúlt 50 esztendőben, az utóbbi egy-másfél évtizedben főleg az MSc-s tananyagra koncentrált: magyar és angol nyelvű jegyzetet írt. Kiemelte, hogy elsősorban olyan tárgyakkal foglalkozott, amelyekre a jövőben egyre nagyobb szükség lesz ilyen a nemlineáris mechanika, vagy a nemlineáris végeselemek módszere. Ezek alkalmazása ma már jóval gyakoribb a hétköznapi mérnöki munkában, mint korábban, mert egyre több az olyan új szerkezet, amelyek leírását a klasszikus, több emberöltővel ezelőtt megszerzett tudás már nem teszi megoldhatóvá. „Az említett kiadványaim hallgatók kisebb csoportjához szólnak, de remélhetőleg belőlük lesznek főként a kutatók, vezető tervezők, ezért a személyes kapcsolat különösen fontos velük” hangsúlyozta a díjazott.

Bojtár Imre kiemelt figyelmet fordított az elmúlt évtizedekben a tudományszervezői munkára is: 11 évig volt a BME tudományos igazgatója. Bíró Péter professzor, akkori tudományos rektorhelyettes javaslatára bízták meg ezen feladatok ellátásával, amit később Gordos Géza kutatási rektorhelyettes megbízása alatt is folytatott. „Nagyon szerettem az ezzel járó izgalmas kihívásokat. Azokban az években kollégáimmal együtt kezeltük az egyetem pályázási tevékenységével, szabadalmi eljárásaival, és nemzetközi kapcsolataival összefüggő ügyeit” – tekintett vissza az eseménydús időszakra a professzor.

A díjazott az Oktatási Minisztériumban a Felsőoktatási Tudományos Tanács titkárságának egyik alapítója, és egy ideig vezetője is volt, majd a Magyar Rektori Konferencia (MRK) Titkárságát vezette, később pedig a BME-OMIKK szervezetének kialakításában vett részt.

Neve főként a BME Biomechanikai Kutatóközpont megalapításával fonódott össze: a '80-as évek végén került be a magyarországi tudományos vérkeringésbe a biomechanika. Számára egy konkrét esemény indította el ezt a tevékenységet: egy hazai konferencián egy ortopéd szakorvos említette, hogy szakmájában viszonylag kevés a mechanikai vizsgálatok száma, különösen a numerikus szimulációké. Ezután egy diplomázójával, Kirchner Istvánnal együtt kezdték el az ilyen célú programok készítését. Létrehoztak egy akkoriban újnak számító szoftvert, amely különféle emberi szervek pontos geometriájának figyelembe vételével volt alkalmas végeselemes szimulációkra. Ma már persze rengeteg – jóval összetettebb – komplex numerikus rendszer létezik, de akkoriban ez komoly újdonság volt. „Az egyik munka hozta a másikat, és idővel megismerkedtem más karok hasonló kezdeti lépéseit megtevő kollégáival” – emlékezett a kezdetekre a szakember, aki hangsúlyozta azt is, a biomechanikai kísérletek – a látszat ellenére – nem állnak távol a „hagyományos” építőmérnöki vizsgálódásoktól. Mivel a fizika törvényei egyetemesek, a műszaki mechanika egyenletei, numerikus módszerei, modellalkotási technikái ugyanazok maradnak függetlenül attól, hogy épületszerkezeteket, emberi fogakat, combcsontokat vagy az ereket tanulmányozzák.

Bojtár Imrében akkoriban fogalmazódott meg a biomechanikával foglalkozó kutatók összefogásának gondolata. Javaslatot tett – Gordos Géza korábbi rektorhelyettes támogatásával – hogy a BME – más egyetemekkel együttműködve – fontolja meg egy olyan képzés bevezetését, amely az orvosokat a mérnöki, a mérnököket pedig az élettani jelenségek ismeretére tanítja. Michelberger Pál rektor támogatásával ez pozitív fogadtatásra talált, így másfél év előkészület után – az akkori SOTE-val (ma SE) és az Állatorvostudományi Egyetemmel közösen – elindulhatott az orvosbiológiai mérnökképzés. „Büszkék lehetünk arra, hogy ez az interdiszciplináris program a Villamosmérnöki és Informatikai Kar irányításával ma is jól működik, és minden évben több tucat kiváló hallgatót bocsát ki: mérnökök, orvosok, fizikusok végeznek itt. Ők a tanulmányaik alatt megismerkedtek a fiziológia, az anatómia, az orvoslás különböző problémáival, a szoftverek, a műszerek, és a méréstechnika alkalmazásával” – részletezte a professzor.

Ezekben az években jött létre – Bojtár Imre vezetésével – a BME Biomechanikai Kutatóközpontja, amely a Műegyetemen biomechanikával foglalkozók alapvető bázisaként szolgált, és szolgál ma is, jelenleg Kiss Rita professzorasszony irányítása alatt. Az egyre bővülő kutatói közösség 2004-ben szervezte meg az I. Magyar Biomechanikai Konferenciát Budapesten. A rendezvényen megalakult a Magyar Biomechanikai Társaság, amely jelenleg mintegy száz kutatót fog össze az országban. A szervezet lapja, a Biomechanika Hungarica a hazai kutatások fontos fóruma lett, a szakmai találkozók is rendszeressé váltak.

„A biomechanika fejlődése tehát megindult, és ez nagyjából szinkronban zajlott le a környező országokban történt hasonló fejlődéssel. Amiben Magyarországnak erősítenie kell, az a kutatásokhoz szükséges ipari háttér biztosítása” – jegyezte meg a professzor, hozzáfűzve, egyrészt az elméleti vizsgálatokban, másrészt több speciális területen nemzetközi hírnevet tudtak szerezni. „Nem leszünk önálló autógyártók, de értékes alkatrészeket azért még előállíthatunk” – idézett egy járműipari hasonlatot a szakember, aki biztatónak nevezte a jövőt a mai fiatalok eredményeit látva. Ennek szerinte az a záloga, hogy a biomechanika iránti érdeklődés nem csökken a hallgatók részéről: nagyon sok karon vannak kiváló TDK-zók, vagy diplomamunkákat, doktori disszertációkat készítő tehetséges fiatalok.

Bojtár Imre a biomechanikai kutatásokban a múlt fontos eredményei között tartja számon azoknak a protézis-ellenőrzési rendszereknek a kimunkálását, amelyek segítettek pontosítani a felhasznált változatokat. Az elmúlt évek érdekes kutatásai között említette az agyi aneurizmák numerikus szimulációit ellenőrző szoftvereket (szabadalmak is születtek belőlük). A felrepedés veszélyességének mértékét becslő előrejelzések ugyan kezdetleges állapotban vannak, de remélhetőleg a nem túl távoli jövőben elérik azt a szintet, amely előbb-utóbb az orvosi alkalmazás lehetőségét is biztosítja.

„Egy másik értékes kutatásban az öregkori szembetegség, a presbiopia vizsgálatához, modellezéséhez értünk el olyan eredményeket, amelyeket a szemészek munkáját segítik majd. Jelenleg a Pécsi Egyetem Idegsebészeti Klinikájával együtt az ún. dekompresszív craniectomia műtéti eljárás hatékonyságának növelésén dolgozunk. Ez azt a sebészi beavatkozást jelenti, amikor a súlyos agysérülés miatt emelkedő belső nyomást nem tudják sem gyógyszeresen, sem csapolással csökkenteni, ezért végső megoldásként a koponya megnyitására kerül sor. A hirtelen távozó folyadék csökkenti a terhelést, de a kitüremkedő agy veszélybe kerülhet. Nincs igazán egyetértés abban, hogy mekkora legyen ez a nyílás, többé-kevésbé ad-hoc jelleggel végzik el a műtétet az orvosok. A mi szimulációink arra irányulnak, hogy hol és mekkora megnyitást kell elvégezni” – mutatott rá vizsgálataik céljára a szakember.

Bojtár Imre családjának is hálás a szakmai sikerekért. Munkájában mindig támogatta felesége, aki szintén a Műegyetemen dolgozik, falazott szerkezetekkel, boltozatokkal foglalkozik. Két házasságából öt lánya született: egyikük a közelmúltban vette át mérnöki diplomáját a londoni Imperial College-ban, másikuk a műegyetemi BSc tanulmányai befejezése után a Delftben jár MSc képzésre, mindketten robotokat terveznek.

„Amikor felnőtt egy fa, gyümölcsöt termett és békességgel néz szét, mert tudja, hogy a körülötte növő facsemeték közül sok az ő gyermeke, beteljesítette a sorsát és nyugalom tölti el. Elégedett vagyok, mert igyekeztem megtenni mindazt, amit a saját képességeim alapján megtehettem. Minden tanítványomnak azt mondom, amikor a szárnyára eresztem őket, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, tehát próbáljátok meg az utánatok következőket ugyanúgy segíteni, ahogyan én próbáltam támogatni titeket” – összegezte a József Nádor Emlékéremmel kitüntetett oktató-kutató.

HA-GI
Fotó: Philip János