Az ÉPK docensének groteszk útmutatója épített környezetünk furcsaságait és az alkotói baklövéseket mutatja be.

„Buherálás, berhelés, bréhelés, gányolás.” Sokak számára ismerős fogalmak: ékes példái a betonvasból hegesztett kerítések vagy virágtartók, a cső végére védelem gyanánt húzott műanyagflakon, a hullámlemezből házilag készített előtetők, az autógumiból készített virágtartók, a forgalomszabályozáshoz használt útlezáró virágládák, a csempékkel megbolondított homlokzatok. E buherálással született termékek gyakorta kapják meg a „snassz” – „így sikerült” – jelzőt. Gyakran fel sem figyelünk rájuk, nem úgy, mint a virtuóz módon bonyolult, ámde öncélú tetőformákra, a kacsalábon forgó nyaralókra, a túldíszített homlokzatokra, a túl harsány vagy esetlen üzletreklámokra. E jelenség jelzője sokkal inkább a „ciki”, vagy – egy később tárgyalt kifejezéssel élve – „neociki.”

Ennek a mindennapi vizuális tapasztalataink részét képező, ugyanakkor különleges világnak a dokumentálására és értelmezésére vállalkozott Szalai András építész, a BME Építészmérnöki Kar (ÉPK) egyetemi docense a „Kis magyar snassz és neociki” című „környezetönismereti” kézikönyvében.

A mű megszületését több évtizedes, a kezdetekben kevéssé, majd idővel egyre rendszeresebb gyűjtőmunka előzte meg. Szalai András az oktatói pályafutása, a diákokkal végzett terepgyakorlatok és a műemléki felmérések során főként az épített környezet harmóniáját, a jól sikerült tervezői megoldásokat kereste, vizsgálta és dokumentálta. A képgyűjtemény bővülése során azonban idővel felhalmozódtak azok a példák is, amelyek kiemelkedően disszonánsak, esendőek, viccesek, harsányak vagy ízléstelenek voltak: a szakember e „hordalékot” rendszerezett formában először vetített képes előadásokon mutatta be a főként egyetemista érdeklődőknek. A professzor egyéni hangvételű „vizuális stand-upjai” az idők során legendássá váltak, számos kulturális fesztivál és egyetemi szakkollégiumi program vidám és elgondolkodtató elemét jelentették.

„Szocialista tartalom és nemzeti forma”

„A két decens zászlótartó konzol egy tsz-major régi uradalmi épületén teljes mértékben – a maga totalitásában – megjeleníti, sőt megtestesíti a szocreál esztétika szinte minden vonatkozását. A betonvasból, lemezből és vascsődarabokból szerkesztett lakatos-műremeken a nemzeti formát a florális geometriával komponált ornamentika és a hetyke nemzeti színű zászlócska juttatja kifejezésre. A szocialista – korabeli népies szóhasználattal „cocilista” – tartalmat pedig az ötágú vörös csillag üzeni, bár ez a „tartalom” a rudacskákból vonalasan alakított pentagramot szemlélve, s ellentétben a zászló szépen kifestett felületével, mintha üres lenne.” [Részlet a könyvből: a képgyűjtemény egyik első darabja]

A könyv az építészet- és kultúrtörténeti bevezetés után képekkel és nagyon humoros szöveggel, egyfajta breviáriumként idézi fel egy-egy tematika, térhasználati probléma – betonvas „békés célú” alkalmazása, agresszív utcai reklámok, vendéglátás, játszóterek stb. – legjellemzőbb példáit. E szemelvények főként a szocializmus alatti és utáni idők térhasználati szokásait, attitűdöket, „a kor, a viszonyok, az állapotok és a mentalitás (…) elmosódottságát és viszonylagosságát” mutatják be.

„Önkéntelen kozmopolita posztmodern"

„A kor hősei, Foxi Maxi és Kandúr Bandi barokk sugárkoszorúban, apoteózisszerűen, szögvas keretbe foglalva. Beszédes figurális remeklés. A mikrokörnyezet ugyancsak figyelemre méltó: elsősorban az esőcsatornát alátámasztani akaró löttyintettbeton-púp.” [Részlet a könyvből]

Bár a könyv példái hangsúlyozottan nem feszes történeti kronológiába vagy egyéb tipológiába ágyazódnak, a szöveg két kulcsfogalmának – a „snassz” és a „neociki” – történeti háttere is feltárul az olvasók előtt: a szocializmus strukturális jellemzője volt a hiány, ami a snassz születését idézte elő, és aminek „kicsírázása és szárba szökkenése” a hatvanas években kezdődött. „A szerzés az egész Kádár-korszak egyik közgazdasági alapfogalma. ’Honnan van?’ – hangzott a kérdés. ’Szereztem.’ – hangzott a sejtelmes válasz. S mindenki tudta, hogy ez mit jelent. Nem vette, nem kapta, nem örökölte, nem nyerte, nem lopta – Isten ments! – egyszerűen csak hozzájutott valamihez. Például az állami építkezésen a maradék betonvashoz, amiből otthon ablakrács, virágtartó, kerítés vagy kapu és még sok minden más készülhetett.” – olvashatjuk egy helyen a könyvben. A szerzett anyagokból pedig a „buherálás” révén születtek meg a snassz – kényszer szülte, hasznos, egyben „szép” – végtermékei. A „legvidámabb barakkban” a hetvenes-nyolcvanas években végbement modernizációs törekvések – a már korábban elindult önerős magánház-építkezés új lendülete, a gebin, a maszek (magánszektor), a gmk engedélyezése – új igényeket, kényszer szülte megoldások sokaságát és újabb, „vadabb” térhasználatot eredményeztek. A táguló-bővülő – és fizetőképes – közegben pedig feltűntek „profi” tervezők is.

„Szerethető, esendő snassz…

Az esendő snassz nem hivalkodik – ezért szerethető. Keresetlenül természetes – spontán –, ahogyan a kis ház kiszélesedik, hogy virágbolt lehessen benne. A „VIRÁG AJÁNDÉK” felirat klasszikus címfestészet.”

„Harsány, parazita snassz…

A harsány snassz parazitának hat: amolyan hívatlan vendég. A karosszérialakatos-műhely Trabant-oldal cégére finoman szólva kissé meghökkentő. Nem finoman: bárdolatlan és nyers. (…)”

„Kétségbeesetten agresszív neociki – mérges kismalac

Az újonnan épült – tervezői szándékot büszkén manifesztáló – „neociki” üzletházikó neobarokk stílusú oromzattal ékes szeretne lenni, ahogyan a településen néhány más két világháború után épült ház is neobarokk. Azoknak sikerült is a neobarokk, akkor. Most úgy látszik, ez nem megy. Az oromzat „barokkos” vonalvezetése rajzfilmekbe illő, félreértett stilizálás egy valódi neobarokk oromzathoz képest. A két oromzati ablakszem felső ívei rémült, ijedt tekintetet adnak a homlokzatnak. (…)” [Részlet a könyvből]

A snasszból kinövő újabb fejlődési szakaszt azonban már inkább a „neocikinek” nevezett jelzővel lehet leírni. A snassz mögött főként a hiány állt, a „ciki” mögött pedig a csömör, a túlzás, a túlburjánzás, a magamutogatás: a „neociki” a snassz meghaladása, szembefordulás vele, a posztmodern mintájára nevezhető egyfajta poszt-snassznak is. „A snassz halkan és dadogva, a neociki harsányan, már-már rekedtre ordítva magamagát, mint üzenetet. Dadogás és ordítás között nehezen érthető és ritkán hallatszik a szépen mondott beszéd, a tisztán hangzó zene; a tárgyaké, a házaké, a környezeté…” – írja a szerző kötetében.

„Mágikus metafizikus fagylalt-apoteózis

A táj felett lebegő óriási csavart fagyi több mint egy kívánatos vanília-csokoládé mézes tölcsérben. A képkeretbe foglalt, s egy gondosan szerkesztett tartóba helyezett, művészi igénnyel és mesteri ecsetkezeléssel megalkotott táblaképszerű ábrázolás itt szinte világító fáklya. A szabadság fáklyája. Olyan, amilyet a New-York-i Szabadság-szobor is magasra emel. A kép üzenete tehát: fagylalt egyenlő szabadság. Ha fagyizol, szabad vagy! És ha nem, akkor mi van?” [Részlet a könyvből]

A neociki a nyolcvanas évek családi és társasház-építészetében élte fénykorát. A rendszerváltástól napjainkig azonban – bár a hiány megszűntével a snassz visszaszorult a szegénység világába – e jelenségek különböző változatokon keresztül továbbélnek, sőt virulensek maradtak. Egyes formái ötvöződnek a giccsel: gyakran a tervező magamutogatása, az „ilyent is tudok, olyant is tudok” önhitt virtuozitása a családi házak, vagy akár a középületek látványát is tönkreteheti.

„Bizonyos mértékig a felelősség a tervezőé, amit nem háríthat másra” – válaszolta Szalai András a bme.hu kérdésére, amely azt firtatta, milyen felelőssége lehet egy építésznek vagy az őt oktató professzoroknak a neocikinek minősülő alkotások létrejöttében. „A megbízó rossz ízlése olyan adottság, amit nem tudunk megváltoztatni, bár a tervezők gyakran erre fognak minden ballépést. Könyvem nem a giccsről szól, ami – képletesen szólva– egyfajta nem túl ízléses stílus, szóhasználat. Engem nem is az ízlés milyensége zavar, hanem amikor – tovább fűzve a nyelvi hasonlatot – a tervező a házon, amit egy mondatnak is felfoghatunk, ’nyelvtani hibát ejt’. Az iskolában egyfajta beszédmódot, valamint a nyelv – ez esetben az építészet – használatának szabatos, megfelelő módját igyekeznek a diákok elsajátítani, az oktatók pedig ebben segítik őket – legalábbis a diplomatervezésig. Hogy miért nem sikerül néha elérni a célt, arra nem tudom a jó választ, de lehet, hogy nincs is ilyen. Aki kiszabadul az egyetemről a ’való életbe’, elképzelhető hogy iránytű nélkül marad. Jól képzett, kamarazenét kedvelő vagy akár művelő, akvarellezgető és nagyon kulturált építészek is képesek lehetnek az említett ’nyelvtani hibák’ elkövetésére. Gyanítom, hogy ez egyfajta kulturális identitásprobléma, ami túllép a szűken vett építészeti problematikán. A könyvben Esterházy Pétert idézem egy helyütt: ’ha volna önismeretünk és nemcsak helyismeretünk – könnyebben menne.’ Ha jobban ismernénk a kultúránkat, nemcsak divatokat vagy kliséket követnénk, vagy saját hatásunk alatt a virtuozitásunkat fitogtatnánk, akkor lehet, hogy nem lennének neociki tervek.

Az oktatásban levonható tanulság pedig, hogy a kultúrának, a saját környezetkultúránknak a jobb ismerete esetleg megmenthetne bennünket e tervezői hibák elkövetésétől. Ehhez az egyetemi oktatásban nem annyira mintákat kellene követni, hanem árnyaltabb, sokrétűbb elemzőkészséget kellene átadni diákjainknak. A pályafutásom során erre törekedtem” – emelte ki az oktató, hozzátéve, a visszajelzések alapján sokaknak tetszik a könyv, tanulságosnak találják. Mivel tavaly karácsony előtt, a pandémiás időszak közepén jelent meg, ezért nem volt mód arra, hogy könyvbemutatókon népszerűsítsék, ám a közeljövőben tervezik egyetemeken – így a BME-n is – előadások vagy akár előadássorozatok szervezését a témában.

„Ha folytatnám a könyvet – ami a távolabbi jövőben nem kizárt – a ’felhőrégiót’, a professzionális tervezők munkáit kellene megvizsgálnom: a műépítészet és a köztéri szobrászat számos olyan példával szolgál napjainkban is, ami vitára és kritikára ösztönzi a vizuális környezetünk minősége iránt érdeklődőket” – villantotta fel terveit Szalai András.

HA-TZS

Fotók forrása: Szalai András