Somlyódy László akadémikus 70. születésnapja („hetvenkedése”) után beszélgettünk a professzor emeritusszal az eltelt évekről, tapasztalatairól és terveiről.

Életművét több mint 160 tudományos publikáció és 11 könyv fémjelzi. A laudációban az hangzott el, hogy a tudománynak is vannak állócsillagai, és Önt pont ilyennek tartják a vízszakmában.

Somlyódy László: Jólesik, mindannyian hiúak vagyunk valamilyen mértékben, de állócsillag nem vagyok. Ez inkább azt jelenti, hogy öreg vagyok, és régóta vagyok a szakmában (nevet).

Másokat tart csillagnak, csak önmagát nem, vagy ez a fogalom értelmezhetetlen a tudományban és a szakmájában?

Somlyódy László: Vannak tudósok, akiket sztárolnak, vannak, akik magukat sztárolják, és vannak valóban kimagasló teljesítményűek. Játszom a szavakkal, de az „igazi” tudósokhoz, Bor Zsolt (aki egyébként mérnöknek vallja magát), Falus András (genetikus-immunbiológus professzor a Semmelweis Egyetemen – a szerk.), Freund Tamás (az MTA KOKI főigazgatója – a szerk.) vagy Lovász László (Wolf-díjas matematikus, mindannyian akadémikusok – a szerk.) nem merném magamat hasonlítani. Ennek sok oka van. A víztudomány alkalmazás-orientált, igen összetett terület. Példaként említem, hogy 1990-től adják ki a Stockholm Water Prize nevű díjat, amit a vizes Nobel-díjnak tartanak: kémikusok, biológusok, ökológusok, mérnökök, hidrológusok, szennyvíz-technológusok, fizikusok, közgazdászok kapták meg már, ami jól szemlélteti a víz interdiszciplináris jellegét. Szakmánk sok átalakuláson ment keresztül az elmúlt három évtizedben. Új kérdések vetődtek fel, amelyek újszerű kutatásokat és megközelítéseket igényeltek – a változás óriási.

Milyen példával tudná ezt a folyamatot illusztrálni?

Somlyódy László: A nagyvárosi szennyvíztisztításnak a hetvenes éveket követően számos új kihívással kellett szembenéznie. Ezek egyike a beltengerek – a Fekete- vagy a Balti-tenger – ökológiai állapotának védelme miatt a – foszforon túl – a nitrogén eltávolítása, amit EU szabályozás is előír. A megoldást az ún. biológiai denitrifikáció jelentette, ami a 19. század második fele óta ismert. Lényege, hogy oxigén hiányában terminális elektron akceptorként a nitrát szolgál, a nitrogén pedig gáz formájában távozik. Ma már sok telep alkalmazza sikeresen ezt a felismerést. A megoldás hátránya a nagy helyigény. Nemrég fedezték fel, hogy a nitrogén felszabadítása gáz formájában, anaerob állapotban, ammónium oxidáció révén is elérhető, a helyigény pedig így sokkal kisebb. Az innováció neve Anamox eljárás, ami néhány éven belül alkalmazást nyert, például Rotterdam földalatti telepének bővítése és az EU normákhoz történő illesztése idején. A képet kicsit tágítva, a szennyvíztisztítás fejlődését jellemzi a nyers szennyvíz összetételének egyre pontosabb monitorozása, kísérletek elvégzése különböző léptékű technológiai modelleken az optimális kémiai és hidraulikai feltételek megteremtése céljából, a szerves anyag lebontását leíró reakció-kinetikai modellek alkalmazása tervezésre és üzemirányításra, háromdimenziós hidrodinamikai modellek használata a műtárgyak megfelelő geometriájának meghatározására és így tovább. A szervesanyag-lebontás egész biokémiája beépül a mérnökök munkájába. A mikro- és makro folyamatok integrált vizsgálata az informatika csodáira támaszkodva jellemzi a vízgazdálkodás szinte minden területét, kiszorítva az „ökölszabályokon” alapuló korábbi mérnöki megközelítést.

A szennyvizek kezelése egy egészen speciális terület. Melyik az a szakirány, amiről most, visszanézve és előretekintve, úgy gondolja, hogy a zászlóvivője lett?

Somlyódy László: Rövid válaszom: a hetvenes évek elejéről axiális átömlésű ventilátorok áramlástechnikai méretezése említhető, számításaim és terveim alapján 50 000 – 100 000 gépet gyártottak le. Az ezt követő időszakot az elkeveredés vizsgálata, majd a nyolcvanas – kilencvenes éveket tavak – elsősorban a Balaton – eutrofizálódásának kutatása és matematikai modellezése jellemezte. Ezután elsősorban stratégiai elemzések és szintézisek következtek. 

A hosszabb válaszom: itthon gyakran csudabogárnak néznek, mert gépészmérnökként kezdtem, majd alaposan pályát váltottam. A magyarázat egyszerű. Későn, húsz éves koromra kezdett érdeklődésem kialakulni: a bonyolultabb, főleg fizikai folyamatok vonzottak, így azután a gépészképzésen belül a leginkább fizikai orientáltságú területet választottam – a folyadékok mechanikája, az aerodinamika, az áramlástechnika, no meg persze a matematika voltak a kedvenc tantárgyaim. A nagyszerű Gruber professzor (aki a Műegyetem rektora is volt) választott ki maga mellé diplomatervezőnek. A másik mentorom Fűzy Olivér volt a Vízgépek Tanszékről. Mivel az egyetemen nem volt státusz, végzés után negyed-, majd félállásban, az akadémiai kutatócsoportban, illetve a Tanszéken maradtam, miközben főállásban a Szellőzőművek gyárban dolgoztam tervezőmérnökként. Itt a harmincas éveket idéző, kezdetleges állapotok uralkodtak. Újoncként naivul azt hittem, hogy szükség lesz rám. Az Egyetemen már számítógépen végeztünk bonyolult számításokat (gépi kódban programozva, hiszen ez a számítástechnika hőskorszaka), amit felhasználva lelkesedésből gyári feladatokat is megoldottam. Majd én megmutatom… hát megmutattam, hogy az első lyukszalag tekercs hogyan porosodhat díszhelyén, az egyetemet sosem látott főmérnök íróasztalán. Kétségbeesve menekültem teniszedzőnek. Amikor visszatértem, éppen egy olyan különleges ventilátor tervezésén kezdtek volna el dolgozni, aminek az áramlástani alapterveit a Gruber-tanszék nem vállalta. Hivatott a főmérnök elvtárs, meg tudom-e oldani a feladatot? Előfeltételként gépidő biztosítását kértem (ez a KGM Eliott típusú gépén hetente kétszer félóra lett hajnali 3 és fél négy között), és szoftvernek nevezhető általános megoldást dolgoztam ki. Az első prototípus nagy siker volt, majd jöttek hasonlóan a többiek. A kismintákon végzett mérések gyors visszacsatolást jelentettek, ezt ma is hiányolom. Megtáltosodtam – hetvenkedem. A gyárban nem értették, mit művelek, de kiemelt fizetést és szabad kezet kaptam. Alkalmazott matekot tanultam az ELTÉ-n, Fűzy mellett dolgoztam, kezdtek ötleteim lenni. Az egyik ilyen vezetett az egyetemi doktorimhoz, amit három hónap alatt írtam meg. Tervezési tapasztalataimat és a szoftver használati utasításait kézikönyvben foglaltam össze. Még nem tudtam, hogy ezzel egy korszak lezárult. Egyik éjjel azt álmodtam, 15 évvel idősebb vagyok és a fejlődésemhez szükséges eszközök, műszerek hiányában a Szellőzőművekben változatlanul én vagyok a „legokosabb” ember. Megrettentem és másnap felmondtam. A Gruber (Áramlástan) Tanszéken ajánlották a VITUKI-t: fiatal, lehetőleg doktor, hidrodinamikában jártas kutatót kerestek. Így eveztem át az aerodinamikáról a hidrodinamikára és a vizes szakmára.

Az akkoriban fénykorát élő VITUKI-ban új és „kényelmes” világ tárult elém. A fizikai folyamatok mellett, azokkal kölcsönhatásban megjelentek a kémiai és biológiai jelenségek, amelyeket nagyszerű szakemberek képviseltek. Sokat tanultam tőlük. Az átmenetet a vízminőség irányába a Dunán, más folyókon és laboratóriumi körülmények között végzett elkeveredési, nyomjelzős mérések és diffúziós modellek fejlesztése jelentette. Azt mondják, a nemzetközi élmezőnyhöz tartoztunk. Azután jöttek a mikroszennyezők, akkoriban frissen felmerült probléma és a tápanyag-felhalmozódástól szenvedő Balaton.

A Balaton tudományos és „policy” kérdéseket egyaránt felvetett. Értjük-e a fotoszintézis és az algásodás folyamatát? Mi a szerepe az üledéknek? Hogyan befolyásolja a szél keltette áramlás a felkeveredést, majd ezen keresztül a fény behatolását a vízbe, a foszfor szorpcióját és végezetül az alga biomasszát? Mit kell/lehet szabályozni? Hol, mikor, mennyiért? Mekkorák a sztochasztikus hatások és a bizonytalanságok? Bonyolult kérdések, amelyek leírására első alkalommal dolgoztunk ki sekély tavakra és a Balatonra kétdimenziós hidrodinamikai modellre is támaszkodó, integrált modellrendszert, ami a megértés részleteit, és a stratégia ún. aggregált szintjét egyaránt tartalmazta.  Utóbbi eredménye egy sztochasztikus optimalizáláson alapuló döntési modell volt. Amikor 1982 augusztusában a kék algák ijesztő mértékben elszaporodtak az egész tavon, és a kormány napirendre tűzte a tó vízminősége szabályozását, az eredményeket csak elő kellett húzni a fiókból. Na, meg meggyőzni a döntéshozókat…Mára a foszfor terhelést mintegy 60 %-kal sikerült csökkenteni, a tó vízminősége közelíti a hatvanas évek végén megfigyeltet. Aligha hittük volna 30 éve.

Ön akkor már Laxenburgban, az IIASA-ban dolgozott?

Somlyódy László: Egy előadásom alapján hívtak meg az ökológiai, a vízgazdálkodási, a modellezési és a globális kérdésekben élenjáró nemzetközi intézetbe, a roppant szabálytalanul viselkedő sekély tavak eutrofizálódásával foglalkozó projekt vezetésére. Egyik fő esettanulmányunk a Balaton volt. Az ott töltött három év (amit tíz évvel később újabb három követett, most már a Water Resources igazgatójaként) – ekkor az éghajlatváltozás hatásait és a degradált közép-európai vízgyűjtők kérdéseit tanulmányoztuk – a nyitott szemlélet, a kiváló munkatársak és a nemzetközi szakmai életbe való bekapcsolódás lehetősége alapvetően befolyásolta gondolkozásmódomat.

A Balatonnak sokat köszönhetek. Egy riói IWA konferencián tartott előadásom alapján meghívtak a brazil fővárosba egy ENSZ projekt vezetésére. A cél a Lago Paranoá rehabilitációja volt. Ezt követte a hipertróf riói Guanabara öböl stratégiai elemzése. Eközben sok tapasztalatot szereztünk az európaitól eltérő „trópusi” szemléletmódról és a nagymértékben informális elemeken alapuló döntéshozásról.

Mi várta itthon?

Somlyódy László: Folytatásként jöttek a stratégiai jellegű elemzések: a hazai vízgazdálkodás stratégiai feladatainak kijelölése, a Kis-Balaton, majd a Balaton vízpótlásának felülvizsgálata. A tó az egymást követő aszályos évek következtében vize harmadát elveszítette. 2003-ban óriási viták voltak a balatoni vízpótlás körül: kell-e vagy sem?  Válaszunk határozottan elutasító volt: azt mondtuk, hogy „a beavatkozás szükségtelen és kockázatos, mivel a tó – a kifejlesztett szintetikus vízkészlet generátorral vizsgált 5000 év alapján – nagy valószínűséggel másfél év alatt feltöltődik (ez be is következett), az ökológiai állapot kiváló maradt, ugyanakkor a vízátvezetés idegen vízgyűjtőről számos ökológiai veszéllyel járna. A feltöltődés bekövetkezik akkor is, ha a feltételezett éghajlati hatásokat figyelembe vesszük”. Hihetetlenül izgalmas feladat volt a sokoldalú, hidrológiai, éghajlati, vízminőségi és ökológiai vizsgálatok elvégzése. A következő, hasonlóan interdiszciplináris feladat a tervezett paksi bővítés hűtési változatainak több-szempontú elemzése volt (2011-ben), most is adatokra, célmérésekre, hidrodinamikai-, transzport-, éghajlati stb. modellekre támaszkodva.

Ezek a vizsgálatok és az eredményeik ma sem veszítették el aktualitásukat.

Somlyódy László: A Balaton eutrofizálódásának kézbentartása folyamatos feladat. Óvok attól, hogy bárki azt higgye, befejeztük. A Kis-Balaton megvalósítása – javaslataink figyelembevételével – most folyik. A paksi bővítés a döntés-előkészítés és a társadalmi vita stádiumában van.  A Balaton vízszintjével kapcsolatban ma is sokhelyütt figyelmeztetek, ám nem nagyon akarják meghallani, hogy a klímaváltozás a Balaton vízmérlegének minden elemét kedvezőtlenül befolyásolja: a párolgás nő, a csapadék csökken, a lefolyás is csökken, ezért az olyan események, amelyeket tíz éve 150-200 évente előfordulónak tippeltünk, a jövőben 30-40 évenként előállhatnak. Ez egy kétarcú tó kialakulásának a képét vetíti elénk, amit kommunikálni kellene a Balatont használók és a társadalom felé. Az egyik a megszokott kultúrtó. A másik lényegesen alacsonyabb vízszinttel rendelkezik. Délen hosszú, „természetes” partvonal-szakaszok, homokpadok, hínáros, békás, mocsaras területek alakulnak ki (paradicsom a gyerekeknek). A partvédő művek megépítése előtti Balaton jelenhet meg előttünk.

Most mivel foglalkozik? Milyen tervei vannak?

Somlyódy László: Az előző szemeszterben tartottam egy húszórás kurzust a doktorandusz hallgatóinknak, amit felvettek videóra, majd a szöveget gépbe vitték. Ebből szerkesztünk valamit, jegyzetet, talán többet, ezt még nem tudom, sok munkával jár.

Az oktatói énje kerül előtérbe?

Somlyódy László: Inkább az írás. Új kurzusokat imádok indítani, de tizedszer ugyanazt a tananyagot leadni, ez már nem nekem való. Két könyvön gondolkodom. Az egyik vízminőség-szabályozás lenne mérnököknek, a másik pedig egy tudománynépszerűsítő könyv a vízről. Azt tapasztalom, a hétköznapi ember sokszor nem érti, mi is a vízprobléma, és ezért tenni sem tud érte. Ez baj. Emellett nemzetközi feladataim is vannak. Szingapúrban a „vízminisztérium” külső tanácsadó testülete tagja vagyok immár nyolc éve. Tagja vagyok egy ENSZ és egy UNEP (United Nations Environmental Agency) munkacsoportnak is. Utóbbi globális vízminőségi kritériumok meghatározásával foglalkozik. 

Ez aktív professor emeritusi életmódra utal.

Somlyódy László: Az ünnepi ülésen is elmondtam, hogy az „utolsó” előadás után is van élet és vannak előadások. Fel is soroltam a következő két hónapom eseményeit. Nem húzom le a rolót.

A szabadidejében mivel piheni ki magát?

Somlyódy László: A Káli-medencében van egy „birtokunk”. Itt földet művelünk, kertészkedünk, a mandulást gondozzuk, csodáljuk a gyönyörű és állandóan változó tájat, időnként teniszezünk és mindenekelőtt unokázunk. A harmadikat most várjuk izgalommal.

T.J.

Fotó: Philip János