A BME GTK Filozófia és Tudománytörténet Tanszék docense a bme.hu-nak adott interjúban az előadás-technika tudományának titkaiba avat be.

Tanács Jánost, a Műegyetem érveléstechnikával és tárgyalástechnikával is foglalkozó oktatóját a nyomozók munkáját segítő tréningre kérték fel az Országos Rendőr-főkapitányság ún. Twinning programjának részeként. A pályázaton nyert együttműködés keretében magyar szakértők rövidtávú (4-5 napos) képzéseket tartanak külföldi kollégáiknak.

Az Európai Unióhoz csatlakozó országok szakemberei sokszor egy sajátos, „ide jöttök civilizálni minket” érzéssel fogadják a külföldi segítséget. Ezért a kurzus lényeges eleme volt, hogy a rendőrök megtanulják kezelni ezt az „ellenálló közeget”, amire a legjobb módszer, ha már „az elején kimondjuk, hogy mi közös munkára törekszünk” – magyarázza az oktató, hozzátéve, hogy „a kurzus résztvevői semmilyen rendőr-sztereotípiát sem igazoltak”, és a pozitív visszajelzések alapján remélhető, hogy az első felkérést további együttműködések követhetik.

„Előadóként hozzá kell szoknunk, hogy a figyelem ránk összpontosul. A nyilvános szereplést gyakorolni kell, de mivel minden ember más, ezért sokak számára a közszereplés gyakorlásának az első lépését olyan hétköznapi szituációk is jelenthetik, mint például átvágni egy üres ülőhelyért a zsúfolt buszon vagy kimenni a sor közepéről a moziban” – osztja meg velünk a legfontosabbakat. A második lépés, hogy „meg kell szoknunk a saját hangunkat”, amihez ideális terepet nyújt a kérdések feltevése mások előadásán – tudjuk meg az oktatótól, akinek a kurzusain a diákok rendszeres feladata, hogy a nagyelőadóban úgy mondjanak el három mondatot, hogy az a hátsó sorokban is érthető legyen. „Az előadásunk felépítésekor – a célközönség igényeihez és tudásszintjéhez igazítva – mindig pontosan tudnunk kell, hogy mit akarunk mondani” – magyarázza Tanács tanár úr. Példaként saját tapasztalatát említi: „kutatási témámnak van egy erős matematikai része, amiről másként tudok beszélni matematikusoknak, matematika-történészeknek, kommunikációs szakembereknek vagy éppen gimnazistáknak.”

Fel kell készülni a kérdésekre is – teszi hozzá, különben az ún. „árnyékbokszolás” hibájába eshetünk: ez azt jelenti, hogy „félreértjük a hozzánk intézett kérdést és a saját hipotézisünk helyett egy olyan állítást kezdünk megvédeni, amit korábban nem is mondtunk. Az ilyen csapdát legkönnyebben úgy kerülhetjük el, ha előre megvizsgáljuk, hogyan lehet az állításunkat torzítani” – nyomatékosítja a szakember, aki szerint a kezdők egyik legnagyobb hibája a szabadelőadás. „Kerékpározni sem elengedett kézzel tanultunk meg” – illusztrálja a jelenséget, és azt tanácsolja, hogy az első néhány alkalommal előre írjuk meg a szövegünket, hiszen egy jól felolvasott előadás sikerélményt ad és elindít a fejlődés útján.

Az oktató másik alapvető előadói hibaként a segédeszközök (például a ppt-ben készített diák) túlzott használatát emeli ki. „Ha mindent animálok, akkor arra fogok koncentrálni, hogy mi következik a kivetítőn, így a közönség számára az animációm nem lesz eléggé figyelemfelkeltő” – figyelmeztet, hozzátéve, hogy „mindig úgy kell készülni, hogy ha a technika felmondja a szolgálatot, az előadásunkat akkor is meg kell tudnunk tartani.” A szakember az előadás-technika finom szintjének minősíti a non-verbális kommunikációt, amit fontosnak tart, de úgy véli, elsődlegesen mindig azt kell rendbe tenni, amit mondani akarunk. Tanács János hozzáfűzi: „ha a hallgató becsukja a szemét és csak figyel az órámon, akkor tudok 90 percig tudást átadni, tudom akár 90 percig is „szórakoztatni”. De nem tudok mit csinálni, ha a fülét csukja be, és csak néz engem.”

- MA -

Fotó: Philip János