Százegyedik oktatói szemeszterét kezdi szeptemberben a BME GTK Környezetgazdaságtan Tanszékének címzetes egyetemi tanára.

„Környezeti problémák mindig voltak a történelemben, ám csak a hatvanas évektől váltak láthatóvá azok az összetett hátterű gondok, amelyek felhívták a tudományos közösség figyelmét is a társadalmi, a gazdasági és a jogi hiátusokra” – emelte ki a bme.hu kérdésére Valkó László, a BME Gazdaság- ás Társadalomtudományi Kar (GTK) Környezetgazdaságtan Tanszékének címzetes egyetemi tanára, akinek pályafutása szinte egybeesett a környezettudományok megszületésével és napjainkig tartó fejlődésével. A kutató fél évszázada megszakítás nélkül tevékenykedik a Műegyetemen: szeptemberben százegyedik oktatói szemeszterét kezdi meg.

Valkó László a Komárom megyei Szák településen született 1947-ben. Ott végezte általános iskolai tanulmányait, Kisbéren járt középiskolába. Családja humán szemléletű volt. A szorgalmas diákot a történelem mellett a matematika is érdekelte, így végül a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre felvételizett, majd 1972-ben kereskedelem-közgazdaságtan szakos tanárként, reklámpszichológia témakörében írott szakdolgozattal szerzett diplomát, ezt követően megkezdte a nemzetközi gazdaságtan szakértő szakközgazdász tanulmányait. A professzor az első műegyetemi oktatói szemeszterét még ötödéves közgazdász korában, óraadóként tartotta a BME Közgazdaságtan (akkoriban Politikai Gazdaságtan) Tanszékén.

„Ekkoriban történt, hogy a K épület folyosóján véletlenül összefutottam Nyilas József professzorral, aki világgazdaságtant tanított a Közgazdaságtudományi Egyetemen, a BME-n pedig szakszemináriumot vezetett. Ő javasolta, hogy nézzem meg azt a kiadványt, ami akkor került a birtokába és szinte szamizdatnak számított: a környezettudományok területén mérföldkőnek számító, 1972-es első stockholmi ENSZ környezetvédelmi világkonferenciának az anyaga volt. A téma nagyon megfogott: a szakközgazdász diplomamunkát végül a környezetvédelem világgazdasági kérdéseiről írtam” – emlékezett a kezdetekre a professzor, aki a BME-n ezután közgazdaságtant (politikai gazdaságtant) oktatott, többek között villamosmérnököknek. Mint elmondta, akkoriban egyáltalán nem volt könnyű „eladni” ezt a témát a hangsúlyosan mérnöki szemléletű Műegyetemen.

„Kezdetben a környezetgazdasági témákkal fűszerezett kurzusom hallgatói közül többen megkerestek, hogy erről a területről szeretnék írni a diplomamunkájukat. Először kari szinten megvétózták az ötletet” – idézte fel a kezdeti nehézségeket Valkó László, hozzátéve, később önálló speciális kollégiumi tárgyként mégis megvalósultak a képzés egyes formális keretei. Az 1970-es évtized végére a tanszéken belül létrejövő Környezetgazdaságtan-szakcsoport pedig már a BME Vegyészmérnöki Kar 1974 óta folyó környezetvédelmi szakmérnök képzésébe kapcsolódott be.

Valkó László a műegyetemi oktatás mellett 1979-től a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban a közgazdaságtudományi képzés szakfelelőse, valamint a környezeti oktatás-képzés minisztériumi koordinátora volt. Ekkoriban fogalmazódott meg az önálló környezetgazdaságtan tanszék létrehozásának ötlete a BME-n, ami minisztériumi hozzájárulás és támogatás nélkül nem sikerülhetett. A professzor hathatós segítségének is köszönhető, hogy 1990-ben létrejött a Környezetgazdaságtan és Műszaki Jog Tanszék Szlávik János professzor vezetésével. Több szervezeti változtatás után az 1998-ban megalakult BME Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar Közgazdaságtudományok Intézet egységeként jött létre az ország első Környezetgazdaságtan Tanszéke, amelynek munkatársai az 1980-as és 1990-es években számos hazai felsőoktatási intézménybe kaptak meghívást önálló környezetgazdaságtan és –menedzsment kurzus vezetésére, valamint az ország Európai Uniós csatlakozását megelőzően jelentős szerepet vállaltak a környezeti jogharmonizáció hazai folyamatában is.

„A szakterület létjogosultságát bizonyítja, hogy a tanszék által oktatott tárgyakat szemeszterenként mintegy 2200-2500 műegyetemi hallgató veszi fel, és a nálunk végzett diákok gyakran világcégeknél helyezkednek el” – hangsúlyozta a professzor, hozzátéve, a környezeti téma könnyűnek tűnő, valójában összetett témakör. A tanszék – melynek Valkó László 2010 és 2013 között vezetője volt – kettős küldetést vállalt: egyrészt a műegyetemi hallgatóság környezeti szemléletének formálását, másrészt a környezettudományi („környész”) szakok oktatását – ilyen például a környezetmérnök, a környezetgazdász vagy a regionális és környezeti gazdaságtan mesterszak.

A professzor kiemelte, az oktatás során is mindig kiemeli a környezettudományi diszciplínák művelésének komplexitását, amely három fő pilléren: a gazdaságtudományok, a természettudományok és a mérnöki tudományok együttes alkalmazásán alapul.

„A klasszikus ökológia az ökonómiától nem áll messze – mindkét tudomány a szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokkal való gondos bánásmód tudománya. A természettudományok küldetését úgy helyezném el e komplexitásban, hogy azok indikátorai a környezettudományoknak: mérnek, megfigyelnek, elemeznek; a gazdaságtudományok a környezeti problémák okait igyekeznek feltárni; a mérnöki tudományok pedig a hatékony megoldások megtalálását segítik” – emelte ki az oktató. Utóbbi szempontok a környezetmérnökök oktatásánál kiemelten lényegesek.

„Környezetmérnök hallgatóimnak már az első órán elmondom: amikor majd elhelyezkednek, konkrét segítséget fognak kérni Önöktől. Ha ilyen feladatot kapnak, illik legalább kétszer kétségbe esni. Először is, két azonos környezeti probléma nincs: például a Műegyetemről kifolyó szennyvíz teljesen más összetételű, mint egy háztartási vagy vegyi üzemből származó. Miután definiáltuk a problémát, jön a következő ijedtség: a sok lehetséges megoldás közül melyiket válasszam?” – idézte fel nevetve a professzor, hozzátéve, szereti, ha óráin oldott a hangulat, így a hallgatók is bizalommal fordulnak hozzá kérdéseikkel.

A professzor tudományszervezőként a kar tudományos és nemzetközi dékánhelyetteseként végzett tevékenységét tartja a legeredményesebbnek. Kezdeményezésére állították össze a kar tudományos kataszterét. Egyetemi és nemzetközi szinten is prezentálható rendszerbe foglalták, mely tanszéken, mely kutatók és oktatók milyen témával foglalkoznak. A jubiláló szakember különleges sikerként említette, hogy a regionális és környezeti gazdaságtan mesterszak már több mint 10 éves, ráadásul a képzés ebben az évben az első külföldi diplomásait is útjára bocsátotta.

A professzor kedvenc oktatott tárgyai közé sorolta az egykori tanítványával, Ijjas Flórával, a kar Környezetgazdaságtan Tanszék adjunktusával közösen vezetett marketinges kurzusokat. A környezetmérnök mesterszakon kötelező tantárgy a környezeti marketing, a regionális és környezeti gazdaságtan mesterszakon pedig a régió és városmarketing. „A BSc-t a mesterszaktól a projektmunkák nagyobb lehetősége különbözteti meg, a hallgatók az elméleti ismeretanyagot teammunka keretében, gyakorlati környezetben alkalmazhatják: akár a saját háztartásuk fenntarthatósági vagy környezeti marketingjét is elkészíthetik. Nagyon tanulságos, amikor bemutatják e projektmunkákat hallgatótársaik előtt” – mesélte a professzor, hozzáfűzve azt is, a pontos fogalomhasználat megteremtése fontos kihívás az oktatás során. Nem mindig célravezető a bonyolult tudományos definíciók használata. „Azt a fogalmat, hogy szemét, a környezettudomány nem használja! A pontosabb hulladék kifejezésre pedig az osztrák általános iskola harmadik osztályában használt tankönyv ad frappáns definíciót: „a hulladék: rossz helyen tárolt nyersanyag” – említette jellemző példaként.

Valkó László a kutatóegyetemi, valamint a tehetséggondozással kapcsolatos projektekben két nagy egyetemi TÁMOP program kari és tanszéki koordinálásában vett részt. „Úgy érzem sikerült a tanszéken a tudományos és kutatási profilt letisztítani. Egyrészt a klímakérdések, másrészt a fenntarthatóság témakörének lehetőségeit tisztáztuk. A TÁMOP számos külföldi tanulmányút és PhD-fokozat megszerzését is segítette” – emelte ki a szakember, hozzátéve, a „fenntarthatóság” fogalmát a mérföldkőnek számító, 1992-es környezetvédelmi világkonferencia definiálta, ami új pályára állította a nemzeti és nemzetközi politikákat.

„A környezettudományok  fogalmi rendszere nem lezárt, ám a ’fenntartható fejlődés’ fogalma – ahogyan diákjaimnak mondani szoktam – ’anyakönyvezve’ van. A fenntarthatóságnak három dimenziója létezik: jövőorientált projektjeinkben, elképzeléseinkben próbáljuk a társadalmi, a gazdasági és a környezeti kihívásokat/problémákat együttesen értelmezni. Van egy céldimenzió: ki ne akarna jobban élni, jobban érezni magát, mint korábban? Ezeket a társadalmi célokat meg kell alapozni, ami a gazdaság feladata: ezen a ponton rezonálnak a két tudomány kérdései, és itt kezdi ki a hagyományos gazdasági tételeket, fogalmakat a környezet problémaköre. A gazdaság küldetése nem pusztán a profitszerzés, hanem a jólét társadalmi szintű biztosítása összhangban a mindenkori környezeti-természeti erőforrások feltételeivel. Ez a gazdaság feladata, az eszközdimenzió. A GDP, a gazdasági növekedés egydimenziós célrendszer, míg a fenntarthatóság háromdimenziós. Nincs ugyan ellentét a kettő között, de a ’hogyan’ kérdésre adott válasz is lényeges, ami a módszerdimenzióra utal (összhangban a mindenkori környezeti-természeti feltételekkel, erőforrásokkal).

Mindhárom dimenziót együtt kell értelmezni, az utóbbi időben pedig mindezekhez hozzá kell tenni egy negyedik, technikai dimenziót is. A támogató eszköz- és intézményrendszer kialakítása pedig politikai feladat – ez a negyedik, a technológiai dimenzió” – foglalta össze a professzor gondolatait a fenntarthatóságról.

„A környezeti problémák láttán kicsit optimistább vagyok a legtöbb embernél: az emberiség időről időre szembetalálja magát kihívásokkal, de valahogy mindig megtalálta megoldásokat” – válaszolt a professzor arra a kérdésre, amely azt firtatta, hogyan értékelje az átlagember a médiából rá zúduló, környezeti katasztrófákkal kapcsolatos információáradatot. „Persze a szóban forgó környezeti problémák súlyosak, komplexek és főként globálisak: akár egy másik kontinensen is éreztetheti hatását egy ország környezetkárosító tevékenysége. A megoldás azonban sok esetben nem a kutatók, hanem a politikai döntéshozók kezében van” – zárta a bme.hu-nak adott interjút a professzor.

HA-TZS

Fotó: Geberle B.